Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

magunkat az emlékeknek. Gondolatban mindenki otthon jár és családi körében ünnepelt. Ez volt az első karácsonyom, amit a szülői háztól távol töltöttem. Nem igen lehet elfelejteni. Az utazás nagyon gyötrelmes volt. Kályha ugyan volt, de tüzelő nem. Vizet és valamilyen ételt három naponként kaptunk, kenyeret mindennap. Tisztálkodási lehetőség semmi, hamarosan megjelentek a tetvek, nyomukban a halál. A gyengébb szervezetek hamarosan felmondták a szolgálatot, barátok, rokonok, jő ismerősök ott haltak meg mellettünk. Kezdetben még megsirattuk, de egyre jobban elfásultunk, csak tudomásul vettük, újra meghalt valaki. A halottról a ruhát az élők azonnal leszedték, hideg volt, kellett az öltözet. Volt nem egy eset, hogy a halottakat csak napok múlva vették ki. így teltek napjaink. A vagonok kerekeinek egyhangú csattogása között szomorúan csendült az ének: Bús magyarok imádkoznak Égi atyánk hozzád. Fordítsd felénk magyarokra Jóságos szent orcád. Sírva kérünk, fohászkodunk, Hozzád száll a lelkünk. Ennyi tengersok fájdalmat Meg nem érdemeltünk. Hiába száll azonban az ének, nincs meghallgatás, száguldunk a zord téli orosz mezőkön tova. 1945 január első napjaiban - talán 5 -e lehetett - amikor egy este a szerelvény az egyik állomáson megállt, és ki kellett szállni, mert az étkezdében meleg ételt adtak. Ez volt az első eset, hogy elindulásunk óta némileg tájékozódjunk, kik vannak még rajtunk kívül. A vagonokból kiszállva az emberek hangos szóval keresték egymást. Ekkor ért a második nagy meglepetés. Kiáltást hallok: "Fi lep Jani, itt van apád". Az előttünk lévő vagonban volt. Megdöbbenten rohantam oda, nem akartam hinni, de a szomorú valóság meggyőzött, hogy igaz. Édesapámat nagyon rossz állapotban találtam, már járni sem tudott. Az ölembe vittem az étkezdébe és vissza. Teljes letargiában volt, talán már azt sem tudta érzékelni, hogy én ott vagyok. Káposztalevest kaptunk és kenyeret. Ő már semmit nem evett, csak a vizet itta. Tapasztalatból tudtam, hogy ez mit jelent. így vittem vissza a vagonba. Az őr nem engedte, hogy cserével átjöjjön mihozzánk, ahol rajtam kívül sógorai, komái is ott voltak. Másnap reggel, amikor a vonat megállt, átkiabáltak, hogy meghalt. Bár előző este már tudtam, hogy rövidesen bekövetkezik a vég, mégis nagyon lesújtott a hír. 45 éves volt. Mit tehettem? Sírtam. Fájt, hogy nem láthatom, el nem temethettem, és soha nem tudhatom meg, merre, hol nyugszik jeltelen sírjában. Ezt is ki kellett bírnom. És akkor bennem egy erős elhatározás született,hogy nekem mindenáron haza kell mennem. Ez éltetett a további megpróbáltatásokban