Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

menet. Újra felröppent egy reményt keltő hír: a volóci alagúthoz megyünk dolgozni, és utána haza. Az éjszakát Vereckén töltöttük egy üres kastélyban. Másnap, 1944. december 6-án - ahol valamikor Árpád apánk népét bevezette - elhagytuk Magyarországot. Szomorúan ereszkedtünk le a Kárpátok ormairól a hófödte lengyel földre. A háború nyomai mindenütt látszottak. Gyalog menni nem volt könnyű. Az emberek egyre jobban elfáradtak, volt akit már szinte vonszolni kellett. A legtragikusabb az volt, hogy a kísérő őrök minket fasisztákként kezeltek. Aki már nem bírt jönni és a bajtársak sem bírták cipelni, azt kivették a sorból, egy őr lemaradt vele, majd a rövid géppisztoly sorozatból tudtuk, hogy mi történt vele. így vesztette életét az egyik falumbeli ember Józsi Dániel. Az őrök állandóan szedték le a jó lábbeliket és cserélték rosszra, nem törődve mi lesz a szerencsétlen fogollyal. Nehéz volt a menetelés. Mindenki csak a víz után vágyódott. Ha vizet találtunk, egymást taposva rohamoztuk, nem egy esetben az őrség beavatkozáséra volt szükség. Nappal mentünk, éjjelre mindig betereltek bennünket valamilyen elhagyott épületbe. Kegyetlen éjszakák voltak azok, nem is tudom, mitől szenvedtünk jobban, a hidegtől, az éhségtől, vagy a szomjúságtól. Hihetetlen, mit kibír az ember. Az első nagyobb pihenő egy Turka nevű kisvárosban volt. Itt két-három napot töltöttek a foglyok és úgy indultak tovább. Talán három napig voltunk ott. Turkából Szambor volt az irány, ahol újra éjszakáztunk. Innen Sztari-Szamborba mentünk. Kegyetlen hideg volt, fújt a jeges szél, úgy éreztem, hogy a két kezem könyökig lefagyott. Sztári-Szamborban ért az első keserves meglepetés. Amikor a nagy láger kapuján vonultunk be, nem akartam a szememnek hinni, hogy édesapámat látom. Szolyváról tehát nem haza vitték, hanem minket megelőzve, előbb értek Sztari-Szamborba. Nagyon rossz bőrben volt szegény, a fagyos lába is igen fájt. Nem sokat tudtam vele beszélni. Könyörögtem, jelentkezzen a kórházba, mert beteg. Minket szólítottak, mentünk a fertőtlenítőbe, és így újra el kellett válnunk. A lágerben már nem is találkoztunk többet. Azt gondoltam, kórházba került, talán megmenekül. Sztari-Szamborből vasúton szállították tovább a foglyokat a Szovjetunió különböző helységeibe. Minket 1944. december 14-érv raktak vagonba. Lőnyaiak és Nevetleniek /Kárpátukrajna/ voltunk együtt, úgy emlékszem 50 fő volt egy vagonban. Beszállás előtt az őr megkérdezte, ki tud oroszul. Egy falumbeli ember, Oláh András jelentkezett, így az őr őt nevezte ki vagonparancsnoknak. Az ajtókat bezárták, és éjjel elindult a szerelvény. Nappal is csak félhomály volt, A WC-nek meghagyott nyíláson jött be egy kis világosság. Hideg volt. Újra egy reménytkeltő hír, hogy Románián keresztül hazafelé visznek, és karácsonyra már otthon leszünk. Természetesen a karácsonyt a vagonban töltöttük, és könnyező szemekkel énekeltük a "Mennyből az angyal"-t. Az éneklés még némi meleget is árasztott. Összebújtunk a fagyos padlón, és átadtuk