Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

ket. ők talán érezték, amire mi gondolni se mertünk, sőt bizakodás volt bennünk. Hogy a búcsúzás emléke még tragikusabb legyen, felcsendült a nóta "Fehéret virágzik, fehéret virágzik az akácfa...". Mi bohó fiatalok, önfeledten dalolunk, az édesanyák zokognak. Lassan elhagytuk a falut, a sötétség fátylat borít a síró asszonyokra, a szalmatetős kis házikókra. Mi megyünk, éltet a tudat, hogy rövidesen visszatérünk. Talán senki sem merte azt gondolni, hogy ez az utolsó útja, többé sem szeretteit, sem szülőfaluját nem fogja látni. Az első megállóhely Bátyú községben volt, ahol egy elhagyott és kifosztott kastélyban töltöttük az éjszakát. Reggel, amikor sorakozót vezényeltek, láttuk, hogy itt már mások is vannak, és velünk együtt indították őket az útra. A propaganda tovább működött. Azt mondták Beregszászra megyünk, ott megkapjuk a dokumentumot, és aztán davaj domu. A menet útja elindult, a vasúti töltésen meneteltünk. Az éjszakát Barkasző mellett egy elhagyott tanyán töltöttük. Itt már néhányan megszöktek, azaz elbújtak és reggel nem jöttek velünk. Nem vették észre, szerencséjük volt. Mi mentünk tovább. Szökni nem tudtam, mert apám nem engedett, félt, hogy lelőnek. Estére érkeztünk Beregszászra, ahol a megyei adóhivatal épületében helyeztek el bennünket. Térdig jártunk a papírban. Itt már nagyon sok ember volt összegyűjtve. Benzines hordókban főzték a babot, és hozzá fekete kenyeret adtak. Akinek még volt a tarisznyájában hazai, az nem ette ezt az ételt. Beregszász városában nem sokáig voltunk, talán egy vagy két nap. Egy reggel újra sorakozó, de most már tízesével, lóhátról számoltak az őrök, ami igen hosszadalmas volt, mert mindig eltévesztették a számokat. Ha nehezen is, végre elindultunk a Kárpátok felé. Késő este érkeztünk Munkácsra. Itt a téglagyárba zártak bennünket, kint az ég alatt éjszakáztunk, még szerencse, hogy tüzet rakni lehetett. Másnap reggel újra sorakozó és irány Szolyva. Tovább is tartotta magát a három napi robot meséje, mi még mindig bizakodtunk. Szolyván a volt határvadász laktanyában /több úgynevezett pavilonból állt/ szállásoltunk be. Ez már szabályos láger volt, többszörös szúrósdrótkerítéssel körülvéve. A sok asszony ott jajgatott a bejárat előtt. Az első éjszakát a lágeren kívül egy lebombázott, fedélnélküli istállóban töltöttük. Nagyon fáradtak voltunk, az eső is esett, azért ülve, állva, ki hogyan aludtunk. Reggel egyes sorban kellett menni a láger bejáratához, és ott osztályozták az embereket. A tiszt intett, hogy jobbra, vagy balra menjünk. Én édesapám után mentem, őt jobbra küldték, engem balra, csak annyi időm volt, hogy a takarót odaadjam neki. Valaki kitalálta, azért van ez az osztályozás, mert az idősebbeket hazaküldik. Ez engem is megnyugtatott, bizakodtam, hogy az akkor már eléggé legyengült apám hazakerül. Szolyváről rövidesen útba indítottak. Még sötét hajnal volt, amikor sorakozót vezényeltek, kenyeret osztottak, és elindult a