Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 5–6. (Nyíregyháza, 1985)

Adattár - Fazekas Árpád: Kabay Jánosról (1896–1936). Kabay Ilona – Kabay Jánosné naplója (1924–1936)

vábbfejlesztésen dolgozni. Én reszketve hallgattam, mert féltem, hogy ha protestálok, úgy érzi, én is tovább akarom, hogy hajszolja magát. De tudtam, hogy csak a kimerültség bírta erre az elhatározásra. Csak annyit kértem: ne véglegesen! Ne hozzunk döntő elhatározást ilyen dúlt idegállapotban. Jóska orvos,

20 sógoromnak is könyörögtem, ajánljon betegszabadságot Jánosnak. Két-három hónap pihenésre van szüksége, addig vezesse Péter a gyárat, s azután pihent idegekkel, tiszta fejjel határozzunk a jövő felől. Nem hallgatott rám senki. Mindenki olyan kapva kapott a terven. Remek! A munka el van végezve, a gyár be van állítva, most jöjjön Péter, az a helyes, hogy az elsőszülött fiú legyen a legfontosabb helyen. A család meg van elégedve. Egy percre sem állt meg senki sem arra gondolni, hogy mi lesz Jánossal. Az agyondolgozott szegény fiú, aki az élete munkáját, energiáját, eszméjét adta azért a helyért, amit most egy nagylelkű gesztussal akar odaadni. Hogy tudja otthagyni mindezt? Elhagyni az üzemet, éppen most, amikor már öröme lehetne benne, amikor már valóban igazgató lehetne, nem agyondolgozott rabszolga. Éppen most hagyja ott, mikor már menni fog a kidolgozott úton minden. Mihez fog kezdeni? Hol talál képességeinek megfelelő helyet és munkakört? Nem kérdezte ezt egyetlen egyszer sem senki. Talán eszükbe sem jutott. Rögtön minden lépés megtörtént a lakás kicserélésére, mi átvesszük a Péter Olasz fasori lakását, ők meg jönnek a mi kis, szeretettel épített új lakásunkba. Wendler is örült, mert tudta, hogy Pétert jobban tudja majd manipulálni. Egyszer még magára ébredt János, mielőtt még véglegesítve lett a csere. Mit tettem?! Akkor már érezte, hogy ha kiteszi a lábát innen, az üzemhez, szíve gyermekéhez nem lesz többé semmi joga. Ekkor már tisztán látta a jövőt, s érezte, hogy vissza kell csinálni az egészet. Könyörögve kért: „Ne engedd, hogy elmenjek, ha magam akarom is, mert nem bírom ki.*' És én mégis engedtem! Tehetetlenül álltam a megindult végzettel szemben, mely elsodorta az életünket az egyetlen igazi útról. A család meg sem hallgatta próbálkozó protestálásomat, talán az én családomból akarok valakit behozni? (Ahol senki vegyész nem volt rajtam kívül.) Megbénultan hanyatlott le tiltakozó karom. Dermedten feküdtünk a sötét éjszakákon álmatlanul, kihűlő szívvel. Nem mertünk szólni, nehogy felébresszük egymást, de mikor észrevettük, hogy a másik sem alszik, megszólaltunk: jó lesz kis szívem minden, majd meglátod. Lesz kis laboratóriumunk, mindig együtt fogunk dolgozni, újra átvesszük az egész kémiát együtt, kidolgozzuk a mákszalmaanalyzist, hogy a termelést ellenőrizni lehessen. A gyerekeket jó iskolába adjuk, esténként sétálunk a budai hegyekben, szép lesz, jó lesz minden.