Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 3–4. (Nyíregyháza, 1982)

Tanulmányok Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza történetéhez - Hársfalvi Péter: Mit „veszítettek” az örökváltságos helységek a jobbágyfelszabadítással?

riség után váltság hiányában a volt földesuraság kapott volna. A volt földesuraságok kárpótlásánál alkalmazott osztályozást alkalmazza tehát a megváltott földekre, s ennek alapján lehetett a folyamodóknak kiszámítani a nekik járó kárpótlási összeget. A törvény végrehajtása elég bonyolult volt. Három minisztériumra bízatott, a belügyre, pénzügyre és az igazságügyre, illetve a pénzügyi lebonyolítás a már korábban létrehozott Földtehermentesítési Alap Igazgatóságára tartozott, melynek a felügyeleti szerve a belügyminisztérium volt. A kártérítésért folyamodó helységeknek, magánosoknak kérvényüket jól fel kellett szerelni kiegészítő—tájékoztató iratokkal, fel kellett tüntetni az egy telekre, ill. zsellérségre eső váltságösszegaket, az ún. bemondási táblába fel kellett venni a telek eredeti, illetve a váltságszerződést valójában kötő tulajdonosát és az 1868 utánit. Mindezt azért jeleztük, hogy ha a törvény végrehajtása során keletkezett iratok, kérvények a további kutatások során kezünkbe kerülnének, legalább az 1840 után megváltakozott helységeket sikerülne megismernünk. Ettől azonban egyelőre messze vagyunk. De természetesen bennünket — az örökváltságos helységek „veszteségének" megállapítását vizsgálva — nem csak az 1840 és 1848 között megváltakozott helységek sorsa érdekel, hanem a korábbiaké is. Igazuk volt azoknak a képviselőknek, akik az 1868-as kártérítési törvény vitájában azt kérdezték a kormánytól, hogy mi a különbség az 1840 utáni és előtti örökváltság-szerződések között? Miért jár egyikért kártérítés és miért nem jár a másik után? Éppen Vásárhely képviselője, Tanánky Gedeon Nyáry Pállal vitatkozva felveti azt a még megítélésem szerint ma sem egészen pontosan tisztázott kérdést: mi is tekinthető valójában örökváltságnak és mi nem? Az igazságügyminiszter, Horváth Boldizsár erre csak azt tudta válaszolni, hogy szerinte az 1840 előtti szerződések inkább csak a hűbéri tartozások átalakításának természetével bírnak, nem örökváltságok. így vélekedett Tisza Kálmán, Bónis Samu és Nyáry Pál is, aki szerint a korábbi szerződéseket adás—vételi ügyleteknek kell tekinteni, amelyek egyébként is a törvény kijátszásával születtek. A kormány 1868-ban józan pénzügyi számítások alapján is védelmezte az 1840-es „demarkációs határt", mert ha nem így gondolkodunk — mondotta az igazságügyminiszter — századokra kell visszanyúlni, ami a kincstár nyakába elviselhetetlen terhet ró és a bizonyítás bonyolultságával is tömérdek zavart és bonyodalmat okozhat. Valami igazat kell adnunk Horváth Boldizsárnak. Hiszen a jászkunok redemcióját ma és mi sem szívesen vesszük egy „kalap alá" az örökváltság-szerződésekkel. Márpedig az 1745. évi jászkun redemció szó-