Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
múlva átkerült a Levéltárak Országos Központjába, melynek 1957 nyaráig maradt a munkatársa. A már ekkoriban is kutató és publikáló Vöröst nem hívták sem az egyetemre, sem az akadémiai kutatóintézetbe, és ebben nem kifejezetten előnyös származása (édesapja a 30-as évek végéig belügyminisztériumi tisztviselő) és Vörös látszólag apolitikus beállítottsága, a pártos történetírástól való teljes idegenkedése egyaránt szerepet játszhatott. így azután, amikor a Levéltári Igazgatóságot kis létszámú minisztériumi osztállyá szervezték át a Kádár-rendszer kezdetén, Vörös az egyetemi katedra és az akadémiai kutatói állás helyett újból a Magyar Országos Levéltárban kötött ki, és ott is maradt egészen 1963-ig, a Budapest Történeti Múzeumba történt távozásáig. Jóllehet később, 1964-től másodállás erejéig, 1968 novemberében pedig röpke két évre teljes állásban újból visszatért a levéltári életbe, midőn minisztériumi főelőadóként lett a Levéltári Igazgatóság munkatársa, ám ez a kitérő már nem befolyásolta abban, hogy végérvényesen történészi pályára lépjen. Vörös Károly életéből tizenhat év jutott a levéltárakra. Aminek nem csekély a súlya, először is, mert ezekben az években alapozta meg későbbi történész teljesítményét. A rendkívül széles levéltári forrásismeret tette utóbb lehetővé Vörös számára, hogy sikerrel megfeleljen annak a sok felkérésnek, melyet a Budapest története, valamint a 18. és 19. századi magyar történeti szintéziskötetek munkálatai hoztak meg számára. Ám legalább ilyen jelentősége volt a hazai levéltárügy szempontjából is annak, hogy Vörös Károly évtizedekig dolgozott a szakmai irányításban. Az ország levéltárait járva szerzett nagy áttekintést arról, hogy mit őriznek archívumaink, és ezek alapján dolgozta ki elképzeléseit a levéltári anyagok nyilvántartásáról. Ez azután a levéltári fondjegyzékek formájában vált valósággá a későbbi évtizedekben. Az iratanyag helyes kategorizálását, fondok és állagok szerinti rendszerezését megkönnyítendő készítette el az 1956-ban belső kiadványként, csupán 400 példányban publikált, módfelett primitív nyomdai eljárással készült A polgári kori magyar törvényhatósági köz- igazgatás című szervtörténetet, amelynél jobbat máig sem írt senki a témában. S amelynek, netán javított újrakiadása ma sem lenne egészen haszontalan. A nagyjából 50 levéltári módszertani tárgyú írás, amely kikerült Vörös keze alól, továbbá, hogy nyolc éven át, 1960-ig volt a Levéltári Híradó felelős szerkesztője és később is rendszeresen tagja a Levéltári Közlemények szerkesztőségének, majd szerkesztőbizottságának (1955-1979), mind jól mutatja, hogy milyen súllyal volt jelen a levéltári életben az utóbb már inkább briliáns történészként ismert Vörös Károly. Különösen feltűnő az a szerep, melyet a külföldi levéltári tapasztalatok megismertetése terén játszott. A Levéltári Híradó, majd a Levéltári Szemle hasábjain rendszeresen találkozhattak kollegái az ilyen tapasztalatukról beszámoló írásaival. Nem sokkal azelőtt, hogy végérvényesen búcsút mondott a levéltárügynek, a 60-as évek végén még részt vállalt a nagyjából két évtizedig érvényben volt 1969. évi 27. tvr. megalkotásában, valamint a Levéltári Ügyviteli Szabályzat kidolgozásában. Ám ezt követően hamarosan új irányt vett Vörös életpályája. Már 1963-ban azért váltott munkahelyet és lett a BTM munkatársa, mert felkérték a Budapest 1848- 1918 közötti történetét feldolgozó kötet munkatársának. S amikor 1970-ben átkerült az MTA Történettudományi Intézet kötelékébe, már javában dolgozott a majd 1978-ban napvilágot látott Budapest története IV. kötetén, élete talán főművén. A terjedelemre is tekintélyes könyv, melynek egy fejezet kivételével Vörös az egyedüli szerzője, azt a kivételes esetet példázza, hogy még napjainkban sem elképzelhetetlen, bár gyakorinak sem mondható, hogy szintézis írására egyetlen szerző vállalkozzék. Mai agyonspecializált szakmai világunkban Vörös azért vállalhatta el a feladatot, mert szorgalma, páratlanul jó emlékezőképessége és nem utolsósorban kivételes történetírói tehetsége birtokában minden reménye megvolt rá, hogy képes lesz annak 404
