Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
megfelelni. A Budapest története opusz mellett (ennek alapján kapott akadémiai doktori fokozatot 1979-ben) vagy talán azt megelőzve Vörös Károly, mint virilis-kutató írta be nevét a historiográfia aranykönyvébe. A valamikori levéltáros tapasztalatát kamatoztatta, midőn felfedezte magának és a szélesebb történész szakmának a legnagyobb adózókról készült listákat, mint elsőrangú társadalomtörténeti forrást. Az ezek alapján a budapesti legnagyobb adófizetőkről írt, először a Tanulmányok Budapest Múltjából egymást követő köteteiben folytatásonként, utóbb az Akadémiai Kiadó gondozásában, 1979-ben könyvként is megjelent tanulmányában (mellyel 1972-ben megszerezte a kandidátusi fokozatot) az elsők között avatta szalonképessé nálunk a nagypolgárság történetét, mint témát. S tette ezt úgy, hogy megtalálta a témához legjobban illő forrást, a virilis jegyzéket. E kutatásai óriási hatást gyakoroltak főként a fiatalabb történésznemzedék tagjaira, és máig nem szakadt meg a városi és megyei virilis vizsgálatok Vörös nyomdokain járó lendülete. Budapestre irányuló kutatásait hamarosan felváltotta a tízkötetes magyar történet 1711 és 1890 közötti IV, V. és VI. köteteiben az egyes fejezetek megírására szóló felkérések sorozata. Ennek nyomán Vörös mintegy 40 ív terjedelemben tette le a névjegyét a szintézis egyes köteteiben. Vörös Károlytól nem állt távol a tudomány-népszerűsítés sem. Túl azon, hogy a Magyar Történelmi Társulat keretében és más módon szintúgy rendszeresen kivette a részét a tudomány eredményeinek széles körben történő terjesztéséből, írásban is művelte a tudományos ismeretterjesztést. Kitűnő példája ennek az olvasmányként élvezetes, ugyanakkor szakszerű Egy világváros születése című könyve, amely 1973-ban jelent meg. De módja nyílt e tevékenységre a História című képes folyóirat szerkesztőjeként és gyakori szerzőjeként is. Viszonylag későn, a 80-as években jutott állandó katedrához, amikor az ELTE ВТК Művelődéstörténeti Tanszéke meghívta oktatójának. Jóllehet, Vörös Károly vérbeli kommunikátor volt, aki személyes vonzerejét is sokszor éppen verbális alkatának köszönhette, mint történész, akinek a társadalom- és a kultúrtörténet volt igazi szakterülete, nehezen felbecsülhető hatást gyakorolt kortársaira és a később induló történésznemzedékek tagjaira egyaránt. Társadalom- történeti kezdeményezései mellett, melyről esett már szó, a kultúrtörténész Vörös kapcsán a tömegkultúra kutatásának a felvetését kell kiemelni. A társadalom- és a kultúrtörténész találkozási pontja pedig a kispolgárság, amelyről több emlékezetes portrét is fest, pl., amikor megírja Petőfi és a pesti kispolgár című tanulmányát (1970), vagy amikor kötetben közzéteszi Francsics Károly, a 19. századi veszprémi borbélymester naplóját (Kis komorámban gyertyát gyújtók, 1973). S ez nem véletlen. Vörös kivételes megértést tanúsított a kispolgárban testet öltő kisember iránt. Ezzel függött össze szeretette méltó személyisége, közvetlensége és segítőkészsége, melynek sok kezdő vagy tanácstalan történésztársa látta időnként nagy hasznát. Hiszen Vörös Károly intézetbeli szobája mindenki előtt nyitva állt, és csak ritkán ült benne egyedül az éveken át a helytörténeti írások legfőbb szakmai lektoraként is foglalkoztatott történész. Évek óta hiányzott közülünk személyes jelenlétével, ami azért is feltűnő volt, mert nem rendezhettek az országban történeti (így helytörténeti) és levéltári konferenciát, hogy ő ne vett volna rajta részt, gyakorta előadói vagy szekcióvezetői minőségben. Halálával végérvényessé lett távolmaradása e rendezvényekről, ám írásai és az általa ösztönzött kutatások révén továbbra is magunk között érezzük Vörös Károlyt, aki levéltárosként és történészként egyaránt feledhetetlen társ volt az elmúlt évtizedekben. Gyáni Gábor LK, 1997.1-2. sz. 294-297. p. ü 405
