Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
vesedett paraszti életformát megváltoztatni kívánó értelmiségiek egy csoportjával. így került a Nemzeti Parasztpártba és lett annak Debrecenben 1944 végén a szervező titkára. Ekkor kezdődött politikusi pályafutása. A Nemzeti Parasztpárt előbb Szatmár-Bereg-Ugocsa vármegye főispánjának delegálta, majd Hajdú vármegye főispánja lett, és egyidejűleg ellátta Debrecen város főispáni tisztét is. A szovjetizálódó belpolitika azonban sehogyan sem illett egyéniségéhez, ezért már az 1947-es választások után kérte felmentését, amelyet csak 1948 augusztusában fogadott el az akkori belügyminiszter, Kádár János. Az egykori főispán rövid időre állás nélkül maradt és csak befolyásos barátai révén tudott visszakerülni a Déri Múzeumba. Itt előbb főmunkatárs, majd az intézmény igazgatója lett. Rendkívüli aktivitással dolgozott nemcsak a saját intézménye gazdagításán, de a magyar múzeumi szervezet nemzetközi tekintélyének emelésén is. 1954-ben, Párizsban a magyar néprajzi kiállítás egyik vezetője volt, majd miniszteri megbízott az UNESCO konferenciáján. Kutatócsoportokat vezetett a felvidéki, erdélyi múzeumi anyag tanulmányozására. Az 1950-es évek embertelen világában a tudományos munka jelentette számára az igazi felüdülést. „Református vagyok, hiszek az eleve elrendeltségben” - mondta 2000-ben egy vele készült interjúban. Ez az erős hit segítette akkor is, amikor tudományos pályája derékba tömi látszott, hiszen a „debreceni ember” 1957-ben arra kényszerült, hogy szeretett szülővárosát elhagyja. Az 1956-os forradalom idején ugyanis „bizonyos pártbizottsági emberek géppuskákat akartak telepíteni a múzeum ablakába,” amit ő nem engedélyezett. „Ez kulturális intézmény” - mondta felháborodottan, amit az új hatalom a „forradalmi és kommunista éberség hiányának” minősített. Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza fogadta be, ahol muzeológus, majd a levéltár igazgatója lett. Ezzel kezdődött közel félévszázados vonatozása az otthon és a munkahely között, mert bár 1975-ben nyugdíjba ment, de 2003. március 1-ig még hetente kétszer átjárt a levéltárba dolgozni. A nyíregyházi éveket élete legmunkásabb, legtermékenyebb korszakának nevezte. 1966-ban A paraszti gazdálkodás és termelési technika címmel elkészítette kandidátusi értekezését, majd 1985-ben Debrecen az újkori rendi társadalomban címmel a nagydoktori értekezését is. Levéltári munkásságát az általa nagyon tisztelt Schemberger Ferenc 18. századi regisztrátor termékenységéhez lehetne leginkább hasonlítani, hiszen az 1970-es évek elején Balogh István készítette el a levéltár iratairól az első fondjegyzéket, elindította a forráskiadványok sorozatát, sőt munkatársaival ő költöztette át a levéltárat a megyeháza alagsorából a múzeummal közös épületbe. Külföldi kutatóútjaival (Kolozsvár, Arad, Jasi, Bukarest, Kassa, Pozsony) megalapozta a levéltár külkapcsolatait - egyáltalán: modern levéltárat teremtett Nyíregyházán! Tudományos munkásságát szülővárosa díszpolgári címmel, Szabolcs-Szatmár megye Alkotói Díjjal, a levéltáros társadalom Pauler Gyula-díjjal és Széchényi Ferenc-díjjal ismerte el. Halálával a nagy generáció egyik utolsó tagja távozott közülünk, akit hű barátja, Szabó Magda, Kossuth-díjas író a 90. születésnapján így köszöntött: „Te Pista, mit imádkozzam el érted, mondd meg, a mesterember, a földművelő, a kereskedő, a pásztor, a katona vagy a szolga imáját, mert minden voltál azok közül, amiket felsoroltam. Még rab és vándorló legény is. Minden hazánknak használó jónak hűséges pásztora, nemzeti örökségünk katona bátorságával védelmezője.” Nekünk pedig, akik munkatársai lehettünk, „homo mensura”, emberi mérték marad örökre! Nagy Ferenc LSZ, 2007. 2. sz. 98-99. p. 27
