Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Kosáry Domokos (1913-2007)

Mellbe vágóan komoran érkezett a hír a szürke novemberi reggelen: Kosáry Domokos, a magyar történészek doyenje nincs többé. Hihetetlen, hogy elment csöndesen, ő, aki mindig is elutasította a halál gondolatát, akinek eleme az utolsó napokig a cselekvés, az alkotás volt. Ebben páratlan olvasottságra, egy élet munkájával felhalmozott ismeretanyagra támaszkodott. Nem csak véleménye volt, de azt mindig, minden esetben ki is mondta. Nem rettentették meg sem a korai Kádár-rendszer rendőrkopói, börtönőrei, sem a demokrácia utcai csőcseléke, miként határozottan fogalmazott az Akadémia ügyeiben és nem kevés szenvedéllyel érvelt a történettudomány kérdéseiben. Ezzel járt együtt, hogy végtelenül nem szerette a gyáva és ostoba embereket, és nehezen, csak megalapozott érvek esetén tűrte az ellentmondást. Egyszerre volt ízig-vérig társasági ember és távolságtartó. Egyedülálló képviselője annak a polgári világnak, amelyről nem csupán ismereteket, de immár alig követhető mintát közvetített a számunkra. Az évek során tekintélye oly egyetemessé és kikezdhetetlenné vált, hogy a Magyar Történelmi Társulat előadóestjein, ahol jóval a nyolcadik évtized felett éveken át minden esetben elnökölt, a hallgatóság nemegyszer az ő rövid összefoglalóira, értékeléseire várakozott, mert azt tekintette mérvadónak, akár a honfoglalásról, akár a 16-17. századról volt szó. Nem is beszélve természetesen a számára oly kedves 18. századról, a felvilágosodásról. A hajdani Felföldön, Selmecbányán született az utolsó békeévben, 1913-ban. Budapesten végezte az egyetemet, tagja volt az Eötvös Kollégiumnak. Tanulmányait követően bejárta Nyugat-Európát, majd az Egyesült Államokat. 1937-1949 között az Eötvös Kollégium tanára lett, de 1941-től már igazgatóhelyettesként, 1945-től pedig igazgatóként irányította a frissen alapított Teleki Intézetet, megszervezte a Történettudományi Intézetet. Éveken át helyettesítette a moszkvai követté kinevezett Szekfű Gyulát az Újkori Magyar Történeti Tanszék professzoraként. Tudományos munkássága ezekben az években a reformkorra és az 1848-1849. évi forradalomra és szabadságharcra összpontosult. A Görgey kérdés és története (1936) és a Kossuth Lajos a reformkorban (1946) címmel megjelent kötetei alapvető hozzájárulást jelentettek a korszak megítéléséhez. A proletárdiktatúra nagy tisztogatása 1949-ben az elsők között érte el őt. Egyetemes műveltsége, céltudatossága nem illett bele az uniformizált szellem világába. Száműzöttsége nem jelentette azonban azt, hogy élete céltalanná vált. Felhasználva korábbi adatgyűjtését néhány év alatt összeállította és megszerkesztette a felnövekvő történész generációk mindmáig alapvető kézikönyvét, a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába három kötetét. Az 1951-1958 között megjelent munka (a harmadik kötet már csak a neve feltüntetése nélkül jelenhetett meg) páratlan sikert aratott. Életébe azonban ismét beavatkozott a hatalom. Miután az 1956. októberi forradalom és szabadságharc napjaiban a magyar történészek forradalmi bizottságának elnökévé választották és e minőségében szerepet vállalt a Nagy Imre kormány nemzetközi kapcsolatainak megteremtésében, majd az eseményekkel kapcsolatos dokumentumok összegyűjtésében. 1957-ben letartóztatták, és súlyos börtönbüntetésre ítélték. A börtönből 1960-ban szabadult és ekkor, mint annyi más pályatársa, a Pest-Nógrád Megyei Állami Levéltárban kapott munkát. Az ott töltött évek eltéphetetlen szálakkal fűzték az ország hajdani „vezérmegyéjéhez”. Nem volt véletlen, hogy három évtizeddel később örömmel vállalta a Pest Megyei Monográfia Közalapítvány elnöki tisztét. A pesti Vármegyeházban lévő levéltár általa legendássá lett toronyszobájában tudósi elkötelezettséggel látott hozzá a bibliográfia folytatásához. Noha

209