Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
nész-levéltáros Elekes Lajos vállalkozott arra, hogy iskolai tankönyveket írjon! Talán a családi hagyományok is sarkallták: apja tanár, édesanyja tanítónő volt. Elekes Lajos élete során buktatókba is ütközött: 1950-ben - 36 évesen - mondvacsinált indokok alapján nyugdíjba küldték. Egy ideig állás nélkül volt; rövid idő elteltével azonban folytathatta pályáját: az újonnan alakult MTA Történettudományi Intézet tudományos munkatársa lett. Történetírói munkásságának első szakaszát a Hunyadi Jánosról készített monográfia zárta le {Hunyadi, Bp. 1952.), amelyért 1953-ban, a Kossuth-díj ezüst fokozatával tüntették ki. A könyv, ami ugyan nem volt mentes a kor gondolatvilágából adódó aktualizáló törekvésektől, rendkívül olvasmányos, széles forrásanyagra épülő, jelentős történeti feldolgozás volt. 1954-ben Elekes Lajost kinevezték a Lenin Intézetbe egyetemi tanárnak, a Történettudományi Intézetben pedig a középkori magyar történeti osztály vezetőjének. Ezekben az években írta - szerzőtársakkal - a Magyarország története tankönyvsorozatnak első kötetét. Az oktatás és a tudományos munka már ekkor szoros egységet alkotott tevékenységében. Egész további pályáját ez jellemezte: írásaival nevelni, oktatni akart, egyetemi előadásai tudományos teljesítményt jelentettek. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1957-ben lett tanszékvezető egyetemi tanár. A Középkori Magyar Történeti Tanszéket élete végéig vezette. Életének értelmét az oktatás adta, ízig-vérig tudatos nevelő volt. Érdeklődése ez idő tájt elsősorban a korai és virágzó feudalizmus kérdései, elméleti jelentőségű problémái iránt mutatkozott meg. A római (1955) és a stockholmi (1960) nemzetközi történészkongresszuson jelentős teret kapott a rendiség és az abszolutizmus kérdésköre. E kongresszusra készülve, ezek tapasztalatait feldolgozva írta meg a Rendiség és központosítás a feudális államokban c. munkáját (Bp. 1962.), ami a kérdéskör kelet-európai vonatkozásaival foglalkozik, különös tekintettel a XV. századi Magyarország viszonyaira. E könyvében Elekes Lajos nemcsak azt bizonyította, hogy hogyan kell lépést tartani a nemzetközi fórumok munkájával, hanem azt is, hogy miképpen lehet egy nagyobb kérdéskörről - hazai és nemzetközi viták bemutatásával - úgy véleményt alkotni, hogy az egyúttal újabb kutatások és gondolatok alapját teremtse meg. A szerző - mint munkája előszavában maga is írta - „a lényeges pontokra igyekezett felhívni a figyelmet, azt is főként a folyó kutatások, a marxista, illetőleg nem marxista elvi alapozású feldolgozások jellegbeni eltérése és eredményességüknek nemzetközi fórumokon mindinkább érvényesülő egybevetése, a kritikai mérlegelésnek hazai és nemzetközi viszonylatban kívánatos igénye oldaláról”. A kötet eleget tett az elöljáróban megfogalmazott igénynek. Különösen figyelemre méltó, hogy ez a kritikai kifejtés, meditáló, álláspontokat bemutató, problémákat megoldó és újakat felrajzoló vonalvezetés érvényesül összefoglaló jellegű munkájában is. (A középkori magyar állam története megalapításától a mohácsi bukásig. Bp. 1964.) Elekes Lajos rendkívül fogékony volt az elméleti kérdések iránt, de történetírói munkásságában ez sohasem jelentette a valóságtól, a történeti tényéktől való elszakadást. A társadalmi, gazdasági viszonyok, az ezeken nyugvó politikai felépítmény pontos megrajzolására, az osztályviszonyok, az osztályharc konkrét megnyilvánulásainak bemutatására törekedett munkáiban. Vállalkozott a felszín alatt meghúzódó törvényszerű folyamatok feltárására is. Tudatosan vallotta: „tudományról korszerű értelmezésben ott beszélhetünk, ahol kimutatható törvényszerű összefüggések vannak s ezek valósághű feltárását az egzakt bizonyítás valamely fokán, valamely - tehát nem kizárólag képletszerű vagy matematikai módon formulá- zott - alakjában elvégezhetőnek minősítjük”. (Történelmi ismeret - szocialista tudat. Bp. 1968.) Elemzései során történelmi fogalmak meghatározására is szívesen vállalkozott, de 92
