Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Bevezető

Bevezető

A „ levéltárnokság nem valami külső keret, amelyet az egyéni érdeklődés más és más tartalommal tölthet meg, nem megélhetési lehetőség, a levéltár nem pályát tévesztett, félbe maradt emberek végső menedékhelye, hanem - akármennyire időszerűtlen is a mai élet vad hajszájában - hivatás. ” Sinkovics István elevenítette fel Herzog József önmeghatározását, és valljuk meg, tömörebben és szebben nehezen lehetne megfogalmazni a levéltáros hitvallását.

Az idézet jól mutatja, hogy a nekrológok nem csupán egy életút adatolására, művelődés-, tudomány- és levéltártörténeti adalékok megismerésére, hanem a levéltárosok hivatásról vallott gondolatainak felidézésére is alkalmas. Ez volt talán a legerősebb motiváció, ami arra sarkallt bennünket, hogy végigolvassuk az elődeinkről szóló búcsúztatókat.

A Levéltári Közlemények évfolyamai 1923-ban indultak útjukra és az innen számított közel kilenc évtized alatt 235 elhalálozott személy nekrológja jelent meg itt, és az 1951-től indított Levéltári Híradó, majd 1960-tól ennek jogutódja, a Levéltári Szemle hasábjain.

Valamennyit összegyűjtve, a párhuzamos közlések miatt ez 291 írás, amelyet 165 személy jegyez.

Úgy tűnik a nekrológot eleinte, idegen testként kezelték a szerkesztőségek. Szerzőik nevét nemcsak a „minden egyéb értesítés helyett”-szerű közlemények, de néha egész életművet taglaló megemlékezések után sem közölték.

Ezért nem lehet meghatározni a nekrológírók pontos számát, azt azonban tudjuk, hogy 50 olyan személy van, aki szerzőként és búcsúztatottként is szerepel az anyagban.

Az elhalálozott levéltárosokról elsősorban levéltárosok írtak megemlékezéseket, de természetesen voltak kivételek.

A hivatásszerűen nem a szakmában működő, de ide az oktatás és kutatás révén szorosan kötődő egyetemi tanárok és a történészek - többek között: Gombos Albin, Gerics József, Hóman Bálint, Mályusz Elemér, Pach Zsigmond Pál, Sinkovics István - is tollat ragadtak, hogy egy-egy eltávozott neves levéltárosról megemlékezzenek.

„A nekrológ egyrészt hivatalos, nyilvános tisztelgés, másrészt olyan szubjektív műfaj ahol a nekrológ írójának kezét már Klió irányítja. A nekrológ életrajz, történetírás, amely egyaránt köteles mérlegelni jót és rosszat, hogy az, akiről szól, nagyjából úgy álljon a kései utókor előtt, amilyenként élt valaha kortársai közöttJ’ - írta Komjáthy Miklós Ila Bálint búcsúztatójában.

„... feladatom nem életrajz, hanem megemlékezés írása volt. Arra törekedtem tehát, hogy életének egészéből azt a részt emeljem ki, amelyik Őt legjobban jellemezte: emberi értékét, azt a tevékenységét, amelyik nem papírra, hanem az emberi szívekbe írta be életművét. ” Ezek Bogdán István Bottló Béla emlékét felidéző szavai.

Két eltérő megközelítés, mondhatnánk, két filozófia fogalmazódik meg a gondolatokban, és a nekrológokat végigolvasva megállapíthatjuk, hogy jelentős részük ebbe a két kategóriába sorolható.

9