Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Bevezető
Ha a megemlékezésekkel behatárolt közel kilenc évtized levéltáros társadalmát a nekrológok tükrében szemléljük, érdekes kép rajzolódik ki. Tizenhárom olyan szerzőt találunk, aki öt vagy ennél több meghalt kollégáról írt méltató sorokat. Az összes emlékező írás egyhar- madát ők jegyzik. A búcsúztató személyek zömében a levéltárvezetők. A „tizenhármak” között hat igazgató található, a prímet azonban nem ők vitték. Bélay Vilmos tizenkét és Vörös Károly tizenegy kollégát méltatott. Őket Borsa Iván, Komjáthy Miklós és Sinkovics István követi egyaránt hét-hét visszatekintéssel, vagyis az összes nekrológ közel harmadát a „tizenhármak”, annak felét ez az öt ember írta. A kép azért sokatmondó, mert egyikük sem volt intézményvezető, így nem hivatali kötelezettségét teljesítette, amikor az elhunytról megemlékezett. Úgy tűnik, ők ismertek mindenkit, és emiatt volt átfogó képük a szakmáról. Talán az sem túlzás, ha a szakma kifejezést ezúttal kiterjesztetten használjuk. Hiszen nemcsak közvetlen kollégáikat búcsúztatták el, hanem ők foglalták össze az utókor számára a magyar tudomány nagy alakjainak tevékenységét is. Fügedi Erik, Hajnal István, Holub József, Ila Bálint, Maksay Ferenc, Mályusz Elemér, Paulinyi Oszkár, Trócsányi Zsolt, Szabó István, Wellmann Imre életéről szóló írásaikból az is kiderül, hogy az illetőket nemcsak a tisztelet, hanem a személyes barátság jogán is méltatták. A megemlékező írások némelyike valóságos kis remekmű, amelyekben nemcsak a pályatársak, kollégák és tanítványok elevenednek meg valós személyiségként, de felidéződnek a letűntnek számító korok is. „Ő még élőben láthatta ... egy rég elmúlt történész-nemzedék ma már csak a könyvtárak polcain sorakozó vastag kötetekben testet öltött, kutatói szenvedélyét. ” - idézi a megállapítást Komjáthy Miklós Ila Bálintról. „... Mindig az embert kereste... korokról és egyénekről lefejtette a rájuk kent hazugságokat, a feledésbe merült érdemeseket kiemelte a homályból ... akiknek ... szorgoskodásán alapozódik ... az újabb kor díszes kultúrája.... családi asztalánál hosszú órákon át együtt tartott olyan ádáz »irodalmi« ellenségeket, akik évek óta köszönés nélkül haladtak el egymás mellett. ” - (Gombos Albin Márki Sándorról.) „Iványi... még emlékszik Csánki Dezső néha kíméletlen energiájára... a szelíd Tagányi Károly lázas érdeklődésére,... a bécsi pénzügyi levéltárban elnyűtt nyomdai munkaköpenyben járkáló ThaUóczy Lajos utolérhetetlen emberi kedvességére és tapintatára; a »patikája« rekeszeiből minden kérdésre forrás adattal, támponttal szolgálni képes Baranyai Bélára. Még annak a történész-levéltáros nemzedéknek emberei ők, - akikhez talán utolsónak Iványi csatlakozik” - villantja fel Vörös Károly Iványi Béláról megőrzött emlékeit 1964-ben. Egy másik nézőpontból érdekes Komjáthy Miklósnak Varga Endréről írt két tanulmánya, amelyekkel úgy a Közlemények, mint a Szemle szerkesztőbizottsága maximálisan elégedett lehetett, hiszen a szerző keze alól, ugyanarról a tudós kollégáról, két finom ecsetvonásokkal megrajzolt, más-más elemeket felmutató, mégis azonos értékű mestermunka került ki. 2012-ben, amikor ezeket a sorokat írjuk, sajnos már régen halott e „nagy emlékezők” mindegyike, de személyiségük, a munkához, kollégáikhoz való viszonyuk kitörölhetetlenül beleivódott az utánuk jövő nemzedék emlékezetébe, ami szívet melengető módon köszön vissza a róluk szóló mementókból. Lássunk néhány példát: „Az Országos Levéltár Bécsi kapu téri palotájában ... folyosóról nyíló munkaszobákat magas szárnyasajtók kötik ösz- sze egymással ...az 50-es szobából Nagy István jellegzetes, erős hangja hallatszott, amint egy-egy szót nagyobb nyomatékkai ejtett ki. Trócsányi Zsolt nyolc óra után néhány perccel 10
