Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Hogy az Országos Levéltár végre mégis méltó új hajlékhoz juthatott, elsősorban Csánki Dezső érdeme volt. 1911 elején történt, hogy Csánki, akkor még csak országos levéltárnok, mint a magyar helytörténet legelső tekintélye, meghívást kapott abba a bizottságba, mely gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök és belügyminiszter vezetése alatt az Árpád vezér sírja felett emelendő emlékmű helyét volt hivatva kijelölni. A helyszínen megtartott szemle után a szabadban, egy patak hídjánál pihenőt tartva, gróf Khuen-Héderváry kedélyesen beszélgetett a bizottság tagjaival. Ezt az alkalmat ragadta meg Csánki, hogy felhívja figyelmét az Országos Levéltár tarthatatlan állapotára. „Majd kipanamázzuk”, hangzott a miniszterelnök tréfás válasza; magában azonban komolyan foglalkozott a gondolattal, s ennek volt az eredménye, hogy a röviddel azután összeült tárcaközi bizottság az állami beruházások során emelendő épületek közül elsőnek az új országos levéltárt jelölte meg. A minisztertanács elfogadta a javaslatot, megbízta Pecz Samu műegyetemi tanárt a tervek elkészítésével és megalakította az építési bizottságot, melynek Tasnádi Nagy Gyula mellett Csánki is tagja volt és éppen az ő közbelépésének volt köszönhető, hogy a bizottság az első tervet, mely még a dr. Pauler Gyula által az akkori állapotnak megfelelően eszközölt, de a további fejlődést kellően nem mérlegelő számítások alapján készült, kibővítve átdolgoztatta. Az építkezés megindítása azonban rendkívüli munkatöbbletet is jelentett az Országos Levéltárra nézve. Nemcsak any- nyiban, hogy természetszerűleg reá hárult az épületterveknek szakszempontból való megbí- rálása s a belső berendezésnek és felszerelésnek az építész közreműködésével való megtervezése, hanem főleg azért, mivel a levéltár egész iratanyagát, mely addig a rendelkezésre álló férőhelyhez képest a legváltozatosabb nagyságú kötegekben, ládákban és fiókokban volt elhelyezve. Az új épületbe tervezett egységes állványok teljes kihasználhatása végett megfelelő nagyságú kötegekre kellett átcsomózni s a költözködés gyors és zavartalan lebonyolíthatá- sa végett minden egyes csomót és kötetet megszámozni és helyüket erre a célra készített tervrajzokon pontosan meghatározni. Mindezeknek a munkáknak a folyó ügyek intézése mellett való vezetése nagy körültekintést és agilitást kívánt s ez a körülmény szolgált indokul arra, hogy a kormány az Országos Levéltárnak egyébként érdemes főnökét, Tasnádi Nagy Gyulát 1912. március havában szabadságolva, a vezetést Csánki kezébe tette le. Ezzel a megbízatással, melyet a következő év április 4-én Csánkinak miniszteri osztálytanácsosi címmel országos főlevéltámokká való kinevezése követett, az intézmény történetének új, az előzőknél sokkal fontosabb és értékesebb korszaka kezdődött. A Levéltár személyzete az új főnök irányítása mellett nagy lelkesedéssel állott munkába, hogy az átköltözést, mely 1916-ra volt tervezve, előkészítse, s minden a legjobb csapáson haladt, midőn kitört a világháború és bekövetkeztek a nehéz évek, melyek a legnagyobb mértékben próbára tették a Levéltár főnökének lelkierejét és kitartását. A személyzet több tagja mindjárt a háború elején hadbavonult; másokat azonban sikerült Csánkinak ideiglenesen felmentetni, úgyhogy a megkezdett munkák folyamában: nem állott ugyan be szakadás, az építkezés ügye azonban részint a munkások bevonulása, részint bizonyos építési anyagok hiánya következtében csak lassan haladt előre, sőt később teljesen meg is akadt. 1918 elején pedig elkövette a kormány azt a hibát, hogy a félig kész épületet az úgynevezett felmentési osztály elhelyezésére a háború tartamára átadta a honvédelmi minisztériumnak, mely a nem erre a célra készült raktári szárnyakat csak úgy tudta használni, hogy előbb rengeteg költség árán gipszfalakkal szobákra osztatta fel, melyek a célnak így is csak tökéletlenül feleltek meg. Csánki fájó szívvel, tehetetlenül szemlélte a szép új palotának idegen célra való elvonását, előrelátva, hogy annak visszaszer76