Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
san elvégzi azokat. Hiányzott belőle az önérvényesítésre való hajlam, pedig büszkeségre - szakmai életrajzi adatai alapján - lett volna oka. 1919. november 9-én született. Édesapja, dr. Bélay (Koch) István a fasori Evangélikus Gimnázium tanára volt, 1935-től 1945-ig pedig a gimnázium igazgatója. Édesanyja, Ulbrich Gizella is középiskolai tanár leánya volt. Fiuk még hat éves sem volt egészen, amikor beíratták az elemi iskolába, és még a tizedik életévét sem töltötte be, de már gimnazista volt a fasori gimnáziumban, ahol 1937-ben érettségizett. A Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-földrajz szakos hallgatója lett, egyúttal az Eötvös József Kollégium tagja is. Négy év alatt, 1941-ben abszolválta tanulmányait, 1942 márciusában a középiskolai tanári oklevelet, októberében pedig a bölcsészdoktori oklevelet nyerte el a magyar történelem, az egyetemes újkori történelem és a történeti segédtudományok körében. Az egyetem Történelmi Szemináriumában díjtalan gyakornoknak nevezték ki Szentpétery Imre mellé. Erre az időszakra esett Máramaros vármegyéről írt monográfiájának megjelenése is [Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétől a XVIII. század elejéig. Budapest, Sylvester-Nyomda Rt. 1943. VI + 225. (Település- és népiségtörténeti értekezések 7. sz.)]. A Pázmány Péter Tudományegyetem Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézete kiadványainak a sorát Fügedi Erik Nyitra megye betelepülése című értekezése nyitotta meg 1938-ban. Iványi (Iczkovits) Emma az erdélyi Fehér megye középkori történetét dolgozta fel, H. Balázs Éva pedig Kolozs megye kialakulásáról írt tanulmányt. Maksay Ferenc munkája: A középkori Szatmár megye csaknem akkora terjedelmű, mint az előző három tanulmány együttvéve. Jakó Zsigmond tanulmánya: Bihar megye a török pusztítás előtt 1940-ben jelent meg, 424 oldal terjedelemben. Kovács Márton: A felsőőri magyar népsziget című tanulmánya 1942-ben, Bélay Vilmosé 1943-ban, majd utolsóként Nagy Kálozi Balázsé: Jászkunsági reformátusok leköltözése Bácskába II. József korában címmel (1943). Időben a legszélesebb ívet Bélay munkája fogja át: a legkorábbi ismert forrásoktól a 18. század elejéig. A tanulmányt az 1720-as országos összeírás adatai zárják le. Az előszavában „szerény dolgozatának nevezett monográfia csak nagyon kevéssé támaszkodhatott a történeti irodalomra. A felhasznált források jegyzéke alapján alig hihető, hogy egy friss- diplomás doktorandusz munkájáról van szó. A kiadott forrásokon túl számos helyen végzett levéltári kutatást. Az Országos Levéltár Diplomatikai Levéltárában (a mai Q szekcióban), a „kamarai osztályon”, azaz kincstári levéltárak anyagában (a mai E szekcióban); az Erdélyi országos kormányhatósági levéltárak (a mai F szekció) közül a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent országos levéltáraiban. A Nemzeti Múzeumtól átvett levéltári anyagban (ennek jelentős része ma az R szekció anyagát képezi); az Országos Levéltárban letétbe helyezett családi levéltárakban (a mai P szekcióban), valamint az Archívum Regniben (a mai N szekcióban). Vajon hogyan oldotta meg a nem Budapesten őrzött levéltárak áttekintését? A leleszi konvent hiteleshelyi levéltárának anyagát Jászóváron, a gróf Teleki család gyömrői levéltárának máramarosi vonatkozású okleveleit Gyömrőn, Máramaros vármegye levéltárát a helyszínen, az öt máramarosi koronaváros közös levéltárát és Técső város külön levéltárát Munkácson, a máramarosszigeti református líceum oklevélgyűjteményét pedig Debrecenben tanulmányozta. A tanulmány szép, szabatos magyar nyelve, gondos lábjegyzetelése azonnal szembetűnik az olvasónak, végigolvasásakor pedig a nagymennyiségű, ma már, sajnos, csak részben 42
