Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

ezzel is szolgálva a két nép közötti megértést. Vonzotta egyébként is a latinos mediterrán kultúra. A románon kívül francia, olasz nyelvből felsőfokú, spanyolból középfokú nyelvvizsgával rendelkezett. Nyugdíjas éveiben a Révai Nagylexikon szerkesztése terén hasznosította kiterjedt ismereteit. Ő, aki a legminuciózusabban követni tudta az egyes akták keletkezését és útjukat a közigazgatás, az irattermelés útvesztőiben, személyes baráti beszélgetések során természetes elfogulatlansággal tudta csillogtatni egy igazi európai műveltségű világfi imponáló tájékozottságát és szellemességét. A vele töltött idő valamennyiünk számára sokszor és szívesen felidézett emlék marad.

Bekény István végakarata volt, hogy a legszűkebb családi körben temessék el. Barátai, kollégái, tisztelői nem vehettek végső búcsút Tőle. Ezért jegyeztük ketten ezeket a sorokat, hogy kifejezzük osztálya, egykori munkatársai és a tágabb levéltárosi társadalom emléke iránti kollektív nagyrabecsülését.

Szinai Miklós - Szűcs László LSZ, 1997. 4. sz. 66-67. p.

Bélay Vilmos (1919-2005)

Az Országos Levéltár Bécsi kapu téri palotájában a folyosóról nyíló munkaszobákat - az elmúlt századokra jellemző építési mód szerint - magas szárnyasajtók kötik össze egymással. A tisztviselők így végigsétálhattak a szobák során anélkül, hogy a folyosóra kiléptek volna. Az elmúlt fél évszázad során ezek elé az ajtók elé fokozatosan iratszekrények, könyvespolcok kerültek. A szárnyasajtók csak ott maradtak nyithatóak, ahol ez a munkavégzéshez múlhatatlanul szükséges volt. A második emelet 49-es és 50-es szobájában azonban, ahol még az 1970-1980 körüli években sem tartották szükségesnek az ajtó lezárását, az íróasztaluknál dolgozó referensek át-átjártak egymáshoz. Reggelenként az 50-es szobából Nagy István jellegzetes, erős hangja hallatszott, amint egy-egy szót nagyobb nyomatékkai ejtett ki. Trócsányi Zsolt nyolc óra után néhány perccel érkezett meg, néha a reggeli napilapot hozva a kezében. A 49-es szobában Maksay Ferenc figyelmes, derűs iróniával teli pillantásával tekintett a belépő Trócsányira, míg Bélay Vilmos, aki a falhoz tolt terebélyes íróasztalnál ült, vastag szemüvege, tömött bajsza mögött mosolyogva fordult kollégája felé. „Bátyám...” - kezdte mondókáját Trócsányi Zsolt. A barátságos megszólításban nem kevés tiszteletet rejtőzött. A két munkaszobában dolgozó négy levéltáros mögött jelentős szakmai múlt állt, levéltári és köztörténeti publikációk, tanulmányok, monográfiák sora. Bélay Vilmos műveinek bibliográfiája szerényebb volt, mint másik három kollégájáé, ők mégis nagy megbecsüléssel vették körül, éppúgy, mint a levéltárban mindenki más. Legendákat meséltek emlékezőtehetségéről, rendkívüli lexikális tudásáról. „Bátyám, te minden furcsaságot ismersz, biztosan tudsz erről is” - mondta neki nemegyszer egykori levéltáros kollégája, Vörös Károly, amikor valamilyen kérdéssel fordult hozzá. Ha valamire mégsem tudott válaszolni, akkor azt mondták: „ott összeragadt két lap a lexikonban”. Kiváló nyelvismerete volt. Anyanyelvi szinten beszélte a német nyelvet, jól tudott angolul, franciául; latin tudása magától értetődő volt (természetesen az ógörög nyelvet is ismerte), olasz és orosz nyelvből vizsgát tett. Nagy általános műveltségét a személyi lapján található bejegyzés is jellemzi: „Érdeklődése néha talán szélesebb körű, mint amilyenre a rábízott feladatok elvégzésénél szükség van”.

Rábízott feladat pedig sok volt és sokféle. A fölé rendelt tisztségviselők megszokták, hogy Bélay Vilmos sosem tiltakozik a rábízott feladatok ellen, lelkiismeretesen és ponto41