Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

részt, önállóan vagy társszerzőként, több száz cikket írt szakmai és egyéb kiadványokba. A „történész vagy levéltáros” kérdést egyszerűen megoldotta: levéltárosi és történeti munkákat egyaránt írt. 1968-ban védte meg kandidátusi disszertációját „A summásrendszer kialakulása és szerepe a magyarországi mezőgazdaság kapitalizmuskori munkaszervezetében” címmel. A mű első változata, „Asummások” már 1965-ben megjelent „A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914” című, Szabó István szerkesztette rangos tanulmánykötetben (majd annak 1972. évi 2. kiadásában). Levéltári módszertani munkáiban a gazdasági, vállalati levéltárak kérdéseit vizsgálta. A 60-as, 70-es években ez úttörő munka volt, hiszen a levéltárosok közül kevesen értettek ehhez a területhez. Módszertani cikkei ma is alapműveknek számítanak a vállalati iratokkal foglalkozó levéltárosok számára. Visszatérően foglalkozott az erdélyi szászok problémáival, több tanulmánya jelent meg ebben a témában. Történetírói munkásságának két legfőbb területe az üzemtörténet- és a hely történetírás. „Szolidan pozitivista” tanulmányai széles körű levéltári és könyvtári kutatómunkán alapulnak. Volt úgy, hogy ő keresett anyagot egy meghatározott témához, máskor levéltári kutatásai adtak ihletet egy-egy téma kidolgozásához. Nem tartozott a szobatudósok közé, a történelemben az élő múltat kereste. Szerette a történelmi példákat, hivatkozásokat, a jelen eseményei történeti hátterének magyarázatait szívesen fejtegette. Szabó Istvánnal együtt ő is vallotta, hogy „A történelem nem az enyészet őre. Ami elmúlt, nem hull a semmibe, hanem sorsa, alakítója annak, ami rákövetkezik. Bennünk él és szenvedélyeket táplál.” Ebből a szemléletéből következően mindig valamilyen személyes vonatkozású, hozzá közel álló témát választott vagy talált. Különösen büszke volt „Mezőkövesd története 1275-1918” c. tanulmányára, amely a „Mezőkövesd város monográfiája” (Miskolc, 1976.) c. kötetben jelent meg. Ugyanitt jelent meg az „Elvándorlás, summásjárás” c. tanulmány is. Szülővárosának történetéről több más publikációja is napvilágot látott a Matyóföld c. helytörténeti periodikában. Gazdag irodalmi munkásságát látva igazságtalannak érezhetjük, hogy menynyire kevés szakmai kitüntetésben részesült azokban az évtizedekben, amikor a megbecsülésnek a kitüntetés, az érem volt a legfőbb megnyilvánulási formája. 1968-ban kapott Szocialista Kultúráért Érdemérmet, 1983-ban a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. 1969-ben Mezőkövesd ajándékozta meg „A közösségért” jelvény bronz fokozatával, majd 1979-ben a „Mezőkövesd városáért” emlékéremmel. A klerikális múlt” végigkísérte munkás életét. Szerencsére, Zoltán természetétől fogva vidám ember volt. Bizonyos fokú háttérbe szorítását érezte, de nem vált sértődötté, sem megkeseredetté. Egy-egy írásának megjelenése kárpótolta az előléptetés, kitüntetés elmaradásáért. Márpedig minden évben, nyugdíjas éveiben is megjelent néhány műve, s ezt önmagában kitüntetésnek, ahogy mondta, „babérnak” tekintette.

Fájdalmasan érintette, hogy a nemzeti ellenállásban való részvételét évtizedekig nem ismerték el. Volt bajtársaival mindig tartotta a kapcsolatot, ők ismerték és számon tartották. A Görgey-zászlóalj tagjai csak 1981-tól kaptak helyet a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségében, ekkor lett ő is tag, s ekkor kapta meg a Magyar Partizán Emlékérmet. (Tagja lett a rendszerváltás után alakult Magyar Ellenállási Szövetségnek is.) Az ellenállással kapcsolatos cikkeit az Ellenállók és Antifasiszták c. lap közölte. 1995-ben megkapta a Nemzeti Ellenállásért emléklapot. Az akkori IV. osztály nemcsak szakmailag volt jó, hanem a munkahelyi légkör, a hangulat szempontjából is. Zoltán, a legidősebb, mindenben együtt volt velünk, akkori fiatalokkal. A sok munka mellett jutott idő jóízű beszélgetésekre, ado- mázásra, tavaszi hétvégi kirándulásainkra is eljött. Ezt természetesnek tartottuk, nemzedéki

311