Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

ellentétet vele kapcsolatban nem érzékeltünk. Örült, ha tanácsot adhatott, értő gonddal vette kézbe írásainkat. Mert nemcsak ő maga szeretett írni, a fiataloktól is megkövetelte volna azt a fajta publikációs tevékenységet, amit ő művelt. „Miért nem írod meg?” - zsörtölődött, ha valamelyikünk felvetett, de nem szándékozott kidolgozni egy érdekes témát. Igencsak nehezményezte, ha az embernek erre nem volt ideje vagy energiája. S bár bizonyos fokig „tanítványoknak” tekintett bennünket, nem restellt beülni közénk az „iskolapadba”, közel 60 évesen a kezdő angol nyelvtanfolyamra, nem resteilte kikérni véleményünket a present perfect helyes használatához, komolyan vette a leckéket is (beszélt németül, franciául, kicsit románul, olvasott latinul, egy keveset oroszul, a tanfolyam után az angolt is jól értette). A korkülönbséget csak pedantériájában és közmondásos takarékosságában éreztük, megmosolyogtuk, amint összegyűjtötte és jegyzetelésre használta a kidobásra ítélt papírlapok hátoldalát, gyűjtötte a szinte megfoghatatlanná zsugorodott ceruzákat. Minden délután végigjárta a raktárakat, és leoltogatta a villanyt az utcákban is. Gazdag életének szilárd hátteret biztosított a család. Intenzív szellemi munkája mellett feleségével együtt sok időt szentelt gyerekeinek, unokáinak, szívesen mesélt az ő életükről, sikereikről is. A családdal együtt művelte „birtokait” Alsóörsön, ahonnan nekünk is jutott friss füge, szőlő, bor. Az alsóörsi telek jelentette számára a vidéki életforma folytatását, a kikapcsolódást és az egészséges életmódot. A sors különös kegyetlenségeként itt érte a végzetes rosszullét, mindannyiunkat megdöbbentő tragikus hirtelenséggel. Nyugdíjasként is rendszeresen látogatott bennünket a mostani IV osztályon. Hozzánk tartozott „nem hivatalos” minőségben is, ha hosszabb ideig elmaradt, mi kerestük meg és hívtuk, szükségünk volt a vele való párbeszédre. Kutatott, írt, cikkek dedikált másolataival lepett meg, mesélt, beszélgetett, tervezgetett, ismerkedett a mostani fiatalokkal, egy időben hivatalosan is részt vett fiatal kollégák betanításában, s örült sikereiknek. Számoltunk azzal, hogy néhány munkánkba a továbbiakban is bevonhatjuk, tanácsát kérhetjük. Az erre tett ígéreteit már nem tarthatta be. Pedig lett volna még mit kérdezni tőle. Verba volant, scripta manent. A Z szekció repertóriumaiban kis útbaigazító cédulákat találunk, Zoltán keze írásával, „lásd” vagy „vesd össze” felszólítással. Köszönjük, hasznát vesszük, de az elröppenő, élő szóval adott útbaigazítás fájdalmasan hiányzik.

Sipos Antalné LSZ, 1997. 4. sz. 67-70. p.

Sáry István (1933-2009)

Jéghideg szélben búcsúztunk 2010. január 22-én a hólepte győrújfalui temetőben dr. Sáry István kollégánktól, Győr-Moson-Sopron Megye Győri Levéltárának nyugalmazott főlevéltárosától, több éven át volt igazgatójától. „Pista bácsi”, „Pista bátyánk”, ahogyan a nála alig fiatalabbak is tisztelték, élete elválaszthatatlanul összefonódott a hajdani Győr vármegye és Győr város kutatásával, a források fáradhatatlan feldolgozásával. Szombathelyen született. Elsőgenerációs értelmiségi volt. Pályája a győrasszonyfai sokgyermekes vasúti állomáskezelő családjából indult, a Magyar Vagon- és Gépgyár szakmunkása lett, majd az érettségi után az ELTE BTK-n tanult tovább. 1959-ben szerzett magyar-történelem szakos tanári oklevelet. Még ebben az évben a Győri Állami Levéltárban kapott állást. Ettől fogva eljegyezte magát a levéltári munkával. Miközben teljes figyelmét a levéltári anyag megismerésére fordította, maradt ereje a kutatómunkára is. Első tanulmánya 1963-ban jelent meg az Arrabona múzeumi évkönyvben a szigetközi vasútépítés tervéről. Kiismerte magát a kiegye312