Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
rője. A „hőskorszakban” - ahogy ő nevezte a Központi Gazdasági Levéltár megalakulása utáni működésének, majd a Magyar Országos Levéltárba költözésének időszakát - részt vett a közel 5000 fm vállalati iratanyag beszállításában. Az anyaggyarapító munkát a későbbiekben is folytatta, tartotta a kapcsolatot a vállalatokkal, s ha „kiszimatolta”, hogy egy irattárban még értékes anyag rejtőzik, gondoskodott annak levéltári elhelyezéséről, akkor is, amikor már igencsak helyszűkében voltunk. Nem kis részben az ő irányító munkájának köszönhető, hogy ennek a hatalmas, időközben 6000 fm-re gyarapodott értékes iratanyagnak a rendezése a 80-as évek elejére befejeződött. Rengeteget dolgoztunk a 70-as évek végén, 80-as évek elején. Rendeztünk, jegyzékeket, repertóriumokat készítettünk, azok bevezetőihez iparág- és vállalattörténeti kutatásokat végeztünk. Úgy tanította nekünk, hogy egy anyagot csak azután szabad kézbe venni rendezés végett, ha az ember már a lehető legtöbbet megtudott a fondképzőről, aztán menet közben, az anyag elolvasásával, kiegészítő kutatásokkal ismereteinket tovább gyarapíthatjuk, s ezt ismét hasznosíthatjuk a „finomításokban”. A rendezésnek az anyag tanulmányozásával kell együtt járnia, különben nem lesz igazán rend, a jegyzéket úgy kell elkészíteni, hogy annak segítségével minden megtalálható legyen, ami megvan. A rendezési munkában a legnagyobb alapossággal kellett eljárni, a túlzott részletezés bocsánatos bűnnek, az elnagyolás halálos bűnnek számított nála. A keze alatt rendezett anyagban az időbeli és az alfabetikus rendet is meg kellett teremteni, bármennyire húzódoztunk a mechanikusnak tekintett munkáktól. Az egészet aztán betetőzte a mutatók készítése. Akkor még nem volt számítógép, s a különböző kacskaringós szabványok szerint kézi módszerekkel folytatott mutatózás nem tartozott a levéltárosok legszebb álmai közé. Próbáltuk is meggyőzni főnökeinket, hogy a mutató tulajdonképpen felesleges, de Zoltán érvei erősebbnek bizonyultak. Annál is inkább, mert nemcsak irányította ezt az egész munkát, ő maga is alaposan kivette a részét belőle, s közben hatalmas anyagismeretre tett szert. A Magyar Általános Kőszénbánya Rt. és vállalatai c. két kötetes repertóriuma már 1967-ben megjelent, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamaráé 1969-ben, majd a 80-as évek közepére befejezte a bányászati, érdekképviseleti, szövetkezeti és mezőgazdasági vállalati fondok teljes repertorizálását. Repertóriumaiban foglalt jegyzékei segítségével - s remélhetőleg a mieinkéivel is - valóban minden megtalálható, ami megvan. A repertóriumok bevezetői kiváló tudományos jegyzetapparátussal ellátott áttekintő ipartörténeti és vállalattörténeti tanulmányok, történelemtudományi munkásságának szerves részei, kiegészítve levéltári módszertani kérdések elemzésével s a használathoz szükséges gyakorlati információkkal. A végén pedig név-, helynév- és tárgymutató, milyen jó, hogy megvan, mennyire megkönnyíti a kutatást. Utolsó nagyobb repertóriuma a Magyar Általános Hitelbankról még kéziratban van, mivel az akkori Pénzügyminisztérium nem járult hozzá a megjelentetéshez az ismert politikai okokból. 1996-ban nyugdíjasként megbízást kapott a kézirat nyomdai előkészítésére, s nagy örömmel töltötte el, hogy bevezető tanulmányát nem szükséges átírnia, mivel nem aktualizálta, nem politizálta át a banktörténetet 1983-84-ben. Szeretett utazni, ismerkedni más országok levéltáraival. Nyelvtudása révén erre volt is lehetősége, az akkori viszonyokhoz képest elég gyakran, tíz alkalommal végzett hungarika-kutatást a szomszédos országokban: Jugoszláviában, a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában, de az akkori Nyugat-Németországban és Olaszországban is. Bármennyire alapos és kiterjedt levéltárosi munkát végzett, idejét és energiáit ez nem kötötte le teljesen. Zoltán imádott írni, szinte már „grafomániás” volt, legalábbis ő maga magát annak nevezte. Repertóriumain kívül több mint 20 könyv megírásában vett 310
