Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
(ha a véletlen úgy hozta magával) családi asztalánál hosszú órákon át együtt tartott olyan ádáz „irodalmi” ellenségeket, akik évek óta köszönés nélkül haladtak el egymás mellett. Otthonában, baráti körben, tanítványai között, katedrán és írásaiban változatlanul mindig ugyanaz volt. Nem élt kettős életet, nem volt külön ünneplője a fórum és külön viselője a mindennapi élet számára, aminthogy nem volt külön hangja sem lefelé és fölfelé. írásaiban sok a szín, az érdeklődést ébrentartó fordulat, de mindez csak halovány visszfénye annak a nyelvi gazdagságnak, amely előadásaiban közveüenségével és természetességével mindenkit meghódított. Törékeny, finom alakja csodálatosan megnőtt a katedrán, s alapjában véve: hangja teljesen betöltötte a termet. Az írás többé-kevésbé megkötötte, az élőszó azonban szabad utat nyitott neki, hogy pusztán lélektani alapon áthidalja a rég letűnt századok történetében mutatkozó szakadékokat. Csodálatos érzéssel meg tudta sejtetni olyan tények okozati összefüggését is, amelyek a hiányos adatok következtében egymással semmiféle kapcsolatot sem mutatnak. Mindezeken felül sokoldalú képzettsége is nagyban növelte előadásának értékét és érdekességét. Mert nemcsak historikus volt. Elevenen érdeklődött a tudás minden terén megnyilvánuló haladással szemben, hogy az abból levonható következtetésekkel az egyes korszakok általános jellemzését megfoghatóbban érzékeltesse. A régmúlt kimagasló szereplőit inkább megérteni és megértetni akarta, nem pedig ilyen vagy olyan irányban elítélni, avagy felmagasztalni. Mindig az embert kereste, az emberi lélek ezerszálú csomóját igyekezett kibogozni. Dózsa Györgyöt, a nagy francia forradalom véres diktátorait úgy kezelte, mint a jó doktor a betegeit; korokról és egyénekről lefejti a rájuk kent hazugságokat, a feledésbe merült érdemeseket kiemelte a homályból és nem sajnált éveket tölteni azzal, hogy a középkor névtelen barátainak rengetegében összeszedegesse a tudományoknak azokat az apró vértanúit, akiknek pihenést nem ismerő szorgoskodásán alapozódik meg az újabb kor díszes kultúrája. Mint az igazi nagyok, ő maga sem sejthette az egyéniségében rejlő varázst, amely családtagokként sorakoztatta köréje a tanítványokat, a fiatalok mellett azokat is, akik már az élet útjait járták. Könyvekkel, vagy útbaigazításokkal, buzdító elismeréssel vagy serkentéssel még azokat is állandóan ellátta, akik már hosszú évek óta önállóan működtek az ország különféle iskoláiban. Mekkora levelezése volt! Hány ember gondját és reményét, örömét és búját, munkakedvét és ellanyhulását kellett számon tartania! És számon tartotta. Egy-egy tanítványt a sors megtépázhatott, maga a mester azonban mindvégig ugyanaz maradt, aki volt; az ő ereje, végtelen szeretete ebben a munkában sohasem fogyatkozott meg. Tudta, hogy miért dolgozik, tudta, hogy kinek nevel olyan munkásokat, akik örökölni fogják az ő nagy magyar lelkének egy-egy szemerkéjét. Tudományos munkálkodásában kifejezetten nem csatlakozott egyik irányzathoz vagy iskolához sem: önálló és eredeti volt. Ami úgynevezett ideálizmus tagadhatatlanul megmutatkozik a műveiben, az nem egyéb, mint az ő sajátosan szelíd egyéniségének kisugárzása. Senki sem kísérte nála élesebb figyelemmel a külföldi szakirodalmat, anyagi viszonyain jóval felülálló áldozatot is hozott érte, de sohasem került annak irányító hatása alá. Tanítványainak is úgy adott számot ilyen irányú tapasztalatairól, hogy azok valamiképpen ki ne szakadjanak az idegennél egészségesebb magyar gondolatvilágból. Azt tartotta ugyanis, hogy a magyar történetíró a nagy nemzetek történetíróival szemben, éppen a magyar nemzet sajátos múltjából, fejlődéséből és helyzetéből kifolyólag, a dolgokat korlátlanabb szellemben foghatja fel, az igaziság keresésében önzetlenebb, a megítélésben tárgyilagosabb lehet. Mert azok a lenyűgöző, szinte örökletesnek mondható erők és érzelmi szálak, amelyek amazokat az egyenes úttól jobbra vagy balra taszíthatják, a magyar 259
