Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

már a következő esztendőben csatlakoztak A Heves Megyei levéltár segédletei, majd 1981- től A Heves Megyei levéltár forráskiadványai is. E sorozatok darabjain kívül - amelyeket két évtizeden keresztül mind Kovács Béla szerkesztett, összesen 32 kötetet - olyan, nem kifejezetten levéltári profilú vállalkozások megjelentetésében is meglátta a fantáziát, mint amilyen például a Magyar történelmi fogalomgyűjtemény (1980) volt. Nem tartozott a rövidlátóan önző, szűk látókörű és szűkkeblű vagy éppen hiú igazgatók közé. A szó legjobb értelmében vett, szakmailag képzett, okos menedzser vezető volt, aki tisztán látta, hogy egyedül nem válthatja meg a világot, de még az irányítására bízott levéltárat sem. Ezért használt ki minden lehetőséget arra, hogy a levéltár szakmai dolgozói létszámát növelje, méghozzá - saját emberismereti tapasztalataira támaszkodva - elsősorban minőségi munkára alkalmas fiatalokkal. Míg 1972 elején a Heves Megyei Levéltárban Soós Imrén kívül egyetlen felsőfokú képzettségű levéltáros sem volt, csak két kezelő és egy adminisztrátor dolgozott a keze alatt, addig tíz év múlva Kovács Béla mellett már öt egyetemet (ketten levéltár szakot) végzett levéltáros, két államigazgatási főiskolán tanuló, gyűjtőterületen dolgozó szakelőadó, három kezelő és egy adminisztrátor állt levéltári alkalmazásban. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Kovács Béla nem személyes parancsnokságának alárendelt sorkatonáknak tekintette a levéltár dolgozóit, hanem munkatársaknak, akikkel mindig megosztotta tudását, gondolatait, merész ötleteit. Vallotta és saját munkásságával is azt sugallta, hogy nem lehet jó levéltáros, aki nem műveli aktívan a történettudomány egy vagy több részterületét. Munkatársai egyéniségének ismeretében legtöbbször elvárta, nem pedig kikényszerítette a vállalt feladatok egyezményes határidőkre történő teljesítését, azaz morális kötelezettséggé tette számunkra a precíz munkavégzést. Ugyanakkor természetesnek tartotta, hogy egy adott kérdés, feladat minél hibáüanabb megoldása érdekében kikérje a levéltárosok véleményét, és akkor sem sértődött meg, ha kollégái más nézeteket vallottak. Még az is előfordult, hogy saját tudományos hipotéziseiről avagy kész tanulmányairól egy-egy nála 15-20 évvel fiatalabb beosztottjától kért véleményt. Problémaérzékeny gondolkodásmódjával iskolát teremtett, amely eleven táptalajra talált a ’70-es és a ’80-as években felnövekvő levéltáros nemzedék számos tagjában. Ennek eredményeként szervezett meg sikeresen a levéltárban nem egy közös, ún. csapatmunkát, legyen szó iratátvételről, raktári rend átalakításáról, selejtezésről, kiállítások rendezéséről, forráskiadványok vagy más tudományos produktumok készítéséről. Már többször utaltam arra, hogy Kovács Béla újszerű gondolatai, céljai és a Heves Megyei Levéltárral elért eredményeinek híre és hatása átsugárzott szűkebb pátriája közigazgatási határain. Merész kezdeményezései szinte sokkolták nem egy régi levéltáros vagy igazgató kollégáját, de idővel egyre nőtt azoknak a levéltárosoknak a száma - és nemcsak a nyílt eszű fiatalabb generáció körében -, akik fogékonyan reagáltak a „helyi állóvizek” megbolygatására. Ezzel a pozitív irányú befogadói változással összefüggésben mind több országos befolyással rendelkező állami és társadalmi szervezet bízta meg jelentős feladatokkal, illetve választotta tagjai vagy vezetői közé. A szakminiszter tanácsadó testületéként működő Levéltári Tanácsnak 1974-től három cikluson keresztül aktív résztvevője volt, amikor pedig - 1980-ban - sor került a levéltárak szakfelügyeleti rendszerének megszervezésére, akkor mint egyik kinevezett szakfelügyelő kezdettől és több mint egy évtizedig folyamatosan ellenőrizte, véleményezte, de leginkább segítette két tanácsi fenntartású levéltár munkáját. Az 1980-as évek közepén egy választási ciklusra az MTA Történettudományi Bizottságában ő képviselte a levéltári szakterületet. 1986. december 13-án a könyvtárosok egyesületétől önállósult Magyar Levél220