Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

szerelt le. Az 1941-es esztendő más tekintetben is meghatározó volt életében: a felerősödő német volksbundista mozgalom megpróbált nyomást gyakorolni német származású családjára, a Deutsche Seelsorge vezető személyiségei pedig ígéretekkel igyekeztek befolyásuk alá vonni őt. Kenéz Győző visszautasította ezt, sőt családi nevét is magyarosította. A Kenéz nevet adoptáció útján vette fel, mivel akkoriban a névmagyarosításra már mód nem volt. Adoptálója Németh László híres regényének - Égető Eszter - főhősnője, Kenéz Katalin, egyik tanítványának édesanyja volt. 1942 elején megvált vásárhelyi állásától és ugyanezen év augusztusától előbb a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületében (KÁLÓT) és a KÁLÓT Érdi Népfőiskolája gazdasági vezetőjeként tevékenykedett. Többször behívták a hadseregbe, megjárta a frontot. 1944. december 6-án egy a frontról hazatért kórházvonattal Nyugatra kellett volna távoznia, de megszökött és az érdi kastély mögött húzódó hegyoldal pincéinek egyikében megbújva vészelte át családjával együtt a háború utolsó hónapjait. 1945. március 26-tól Érd-Újfaluban részt vett a helyi közigazgatás újjászervezésében. Ezt követően a KÁLÓT Budapesti Központi Számvevőségének vezetője volt. A KÁLÓT feloszlatása utón, 1946. október 1-jétől az Újjáépítési Minisztérium kinevezte őt Székesfehérvárra az ottani Közmunkaügyi Hivatal munkatársává. 1948-ban áthelyezését kérte az Építésügyi Minisztériumba. A Budapesti Építési és Közmunkaügyi Igazgatóság, majd az Épületszerelő Ipari Központi üzemigazgatóság osztályvezető-helyetteseként (1949), később pedig az Általános Szerelőipari Vállalat tervosztály-vezetőjeként dolgozott (1953). E munkaterületek ellátása közben szakmailag folyamatosan tanult, képezte magát, mégis szerette volna bölcsészettudományi tanulmányait a budapesti bölcsészkaron folytatni (1939-ben egy rövid ideig Mályusz Elemér hallgatója volt). Többször is megkísérelte, hogy beiratkozzon az egyetemre, de elutasították, s csak 1956 tavaszán, nyolcadszorra sikerült felvételt nyernie az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar-történelem levelező szakára. Az 1956-os forradalom idején vállalatának munkásai a munkástanács titkárává választották. A forradalom leverése után, 1956. december 6-án éjszaka elhurcolták, iratait elkobozták és a Gyorskocsi utcai börtönben tartották fogva. Felesége erélyes tiltakozására szabadult ki december 13-án. Bár munkahelye visszafogadta, állását egy 1956-ban hozott kormányrendeletre hivatkozva megszüntették. Ettől kezdve egészen haláláig egyetlen munkahelye sem vette fel státusába. 1957-től előbb a Szőlészeti Kutató Intézetben dolgozott, mint szőlőmunkás, közben alkalmi fordításokkal szerzett mellékjövedelemmel egészítette ki fizetését. Daday András orvos-történésszel együttműködve az Országos Levéltárban, középkori orvostörténeti kutatásokat folytatott az Orvostörténeti Könyvtár és az MTA részére. Emellett feltárta a Helytartótanácsi Levéltár „Acta Sanitatis” dokumentumainak nagy részét is. 1958 januárjától 1962-ig a Művészettörténeti Dokumentációs Központ számára a Diplomatikai Levéltár, az „Acta Neoregestrata” és az „Acta Cassae Parochorum” anyagából több ezer regesztát készített Magyarország egyházi műemlékeire vonatkozó dokumentumokból. 1959-től munkatársa volt a Veszprém megyei Helytörténeti Lexikon szerkesztőségének és a Néprajzi Múzeumnak is. Rendezte és lemásolta az OL Regnicoláris Levéltárában található, az országos összeírásokat tartalmazó dokumentumokból a Zala, Vas, Nógrád, Csongrád, Csanád, Torontói és Temes megyei anyagokat. A Palóc Múzeum megbízásából pedig fordításokat készített. Részt vett a Középkori Latinság Szótárának előkészítő munkálataiban is (1964-66). 1960. október 1-jétől a Tankönyvkiadóban mintegy másfélszáz tankönyvet szerkesztett meg 1964-ig.

191