Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

folyamodtak. Egy rövid megbeszélés Károlyi Árpáddal élmény és ösztönzés erejével hatott. Együtt örült a kutatóval munkájának eredményén és vele együtt tépelődött akkor, ha forrás- kutatása zátonyra jutott. Önzeüen támogatásánál talán csak tudós alázatossága volt nagyobb, mely mindenkiben tiszteletet ébresztett emberi nagysága iránt. Szerénysége nem engedte, hogy tudományos munkáiról beszéljen, de annál szívesebben szólott a munkáinak alapjául szolgáló levéltári kutatásairól. Gyakran egészen belemelegedett ezeknek ecsetelésébe, a forrásokban rejlő események eleven ereje azonban sohasem ragadta el a fantázia színes, de a történeti hűségtől távol eső világába. Előadásában élénk temperamentuma sajátosan eredeti humorral párosult, de érzelmi megnyilatkozásait mindig kiváló ítélőképessége és vaslogikája szabályozta. Abban lelte legnagyobb örömét, ha a forrásszövegek összehasonlításával és kritikai elemzésével fedezhette fel az események rejtett fonalait. Ez a művészivé finomuló levéltári műhelymunka Károlyi Árpád tolla útján maradandó értékű eredményekkel gyarapította történeti irodalmunkat. Károlyi Árpád a földi életből való távozása után betölthetetlen űrt hagyott maga után mindazok lelkében, akik őt ismerték és szerették. Nemesszívű tudós alakja emlékükben élni fog mindaddig, míg atyai barátjukat és mesterüket a múlandóság mezsgyéjén túli világba nem követik.

Jánossy Dénes LK, 1942-1945.416-417. p.

Karsai Elek (1922-1986)

Ismét eltávozott körünkből egy kollégánk és barátunk, akinek neve az elmúlt négy évtizedben szorosan összefonódott a levéltári szakmával. Karsai Eleknek sikerült, amire mindnyájan törekszünk: egyeztetni a levéltáros és a történész munkáját, illetve a tudományt és az ismeretterjesztést.

A háború után indult nemzedék jól képzett tagja; a laün és a görög mellett a keleti nyelveket is ismerte. A történelem azonban úgy hozta, hogy nem ezt a tudását gyakorolta. 1949-ben ismerkedtem meg vele, amikor mint a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója szociológiát tanultam tőle. Ekkor Szalai Sándor professzor tanársegédje volt. Az általa vezetett egyetemi proszeminárium még ma is élénken él az emlékezetemben. Impulzív előadó volt, akit nehezen lehet elfelejteni. Néhány év múlva már az Országos Levéltárban látjuk, ahol hamar megtalálta a helyét. Amolyan egyszemélyes szerkesztőség és kiadó volt, aki hallaüan munkabírással gyűjtötte és rendezte sajtó alá az ellenforradalmi korszak iratait, ő volt az első, aki felismerte e korszak forrásainak a jelentőségét; azt, hogy minden szónál többet mondanak az eredeti iratok. Mint a műfaj kezdeményezője és kiváló művelője, iskolát alapított. Tanítványai közé számíthatjuk csaknem mindazokat, akik azóta legújabb kori források kiadásával foglalkoznak. Kedvenc ágazata az archeográfia volt. Ezt az addig nálunk alig ismert tudományt nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is magas színvonalra emelte. Tanulmányaiban, cikkeiben, egyetemi előadásaiban mindig a forrás és a forráskiadás állt a középpontban. Hallgatósága tudta, hogy mindig újat mond, és ő sohasem okozott csalódást. Vérbeli kutató és oktató volt. Hallatlan szívóssággal ment a források után, akár hazai, akár külföldi közgyűjteményekről volt is szó (hosszabb időt töltött pl. amerikai levéltárakban). Gyűjtő útjairól mindig gazdag zsákmánnyal tért haza. Az általa hozott anyag alapján a XX. századi történelem nem egy kérdését kellett újra értékelni. Elsősorban a két világháború közötti korszak foglalkoztatta, de mint igazi történész tudta: a kérdéseket nem lehet egy-egy évszámmal lezárni, mivel azok

186