Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

tovább hatnak. így jutott el az 1945 utáni történelem vizsgálatához. Munkáit példaszerű pontossággal készítette. Nincs olyan műve, még ismeretterjesztő sem, amelyikben ne találnánk időrendi áttekintést, névmutatót vagy irodalom- és forrásjegyzéket. Tudta, hogy az érdeklődés felkeltése önmagában nem elég, lehetőséget kell adni a hozzáértő olvasónak az anyagban való további elmélyülésre is. így azután érthető, hogyha valaki akár a királypuccs, vagy a második világháború történetét akarja megismerni, Karsai Elek könyvei után nyúl. Ezek címrövidítés („Számjeltávirat”, „Berchtesgadeni sasfészek” stb.) útján ma már fogalommá lettek a szakmai nyelvben. Ezt a pontosságot a levéltári munkában tanulta meg. Tudta, hogy a levéltári munka elsődleges követelménye a rend, hiszen e nélkül egyetlen iratot sem lehet megtalálni. Erre törekedett mindig, előbb az Országos Levéltárban, majd a Szakszervezetek Központi Levéltára élén. Ez utóbbit alkalmam volt megnézni, amikor a vezetését átvette, majd nem sokkal a nyugdíjazása előtt. Elmondhatom, hogy az őrizetére és vezetésére bízott iratanyagból rangos levéltárat varázsolt, amelyet a korszak kutatói nem kerülhetnek el. Büszke volt erre a levéltárra és szerette. Végül nem is tudott megválni tőle. Szerteágazó tevékenységét nehéz néhány sor keretében összefoglalni. Hiszen e folyóirat hasábjain is gyakran találkozhatunk Karsai Elek nevével: volt olyan korszak, amikor a Levéltári Közlemények törzsszerzői közé sorolhattuk. Mégis hadd emeljem ki oktató munkáját, hiszen tudta: a szakma fennmaradását csak az utánpótlás nevelésével lehet biztosítani. Ezért szakított időt egyetemi előadásokra, akár a XX. századi magyar történelemről, akár a levéltári ismeretekről volt is szó. Az ő előadásaira sohasem kellett a hallgatóságot toborozni. Részt vett a levéltárosképzésben is: a legújabb kori forrástanról írott egyetemi tankönyve félbemaradt. Nehezen fogjuk befejezni.

Kállay István LK, 1986.1. sz. 186. p.

X

Miskolcon, 1922. július 14-én született, ifjúságát jórészt Putnokon és Miskolcon töltötte. Szülei gondos nevelésben részesítették. Teológiai tanulmányok után, 1947-ben az akkor még Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát szociológiából. Disszertációját (Gyermekmunka a gyáriparban a kapitalizmus kialakulásától az első világháborúig) Bolgár Elek professzornál védte meg. Egyetemi tanulmányainak utolsó éveiben a Szociáldemokrata Párt Archívumában dolgozott a nagynevű munkásmozgalom-történész, Révész Mihály munkatársaként. Ezek az évek kötelezték el munkásságát egy életre a levéltárügy s a történelmi tények tisztelete mellett. 1947-ben az egyetem Szociológiai Tanszékére került, két éven át Szalai Sándor professzor tanársegédeként tanított, vállalt részt egy új szociológus nemzedék nevelésében. Szerencsésnek tartom magam, hogy tanítványai közé tartozhattam, részt vehettem az általa vezetett híres Tőke-szemináriumokon. Az egyetemi szociológiai oktatás megszüntetésekor az akkori politikai körülmények folytán 1949 végén a Magyar Országos Levéltárba került, ahol több mint huszonöt éven át, dolgozott, alkotott. Ebben az időben került kapcsolatba Nemes Dezsővel, akinek az irányításával, kezdetben Kubitsch Imre és Pamlényi Ervin társaságában, majd magára maradva szerkesztette az Iratok az ellenforradalom történetéhez című nagyszabású sorozatot. Az Országos Levéltárban gyűjtött forrásanyag alapján, s ott, a számára mindig reggel 8-tól este 7 óráig tartó munkaidőben írta meg nagy sikerű munkáit: A Darutollasok, az Országgyarapítás-országvesztés, a Sándor-palotában történt, A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig, Számjeltávirat valamennyi magyar királyi követségnek, A budai vártól a gyepűig című olvasmányos, mégis

187