Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
közel álló Erdélyi Okmánytár soron következő kötetének előkészületeiről, emlékezett az intézményben eltöltött pályakezdő éveire és nem utolsó sorban ismételten figyelmeztetett a magyarországi történetírás felelősségére Erdély történetének kutatásában. Imponálóan határozott és céltudatos volt minden beszélgetésünkben. A röviddel később a trianoni békediktátummal Romániához csatolt partiumi Biharfélegyháza-Ágostmajorban látta meg a napvilágot 1916. szeptember 2-án. Hajdúböszörményben érettségizett a helyi főgimnáziumban, majd Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta tanulmányait történelem-latin szakon. 1939-től a Magyar Országos Levéltárban volt gyakornok, itt szerzett levéltárosi szakképesítést, és kötelezte el magát a levéltárügy mellett. A Levéltári Közlemények 1940-1941. évi kötetében jelent meg első írása Az erdélyi szász levéltárügy két évtizede címmel. Tehetsége az egyetemen, ahol Mályusz Elemér tanítványa volt, nagyon hamar kiviláglott. 1940-ben megvédte Bihar megye a török pusztítás előtt című doktori disszertációját, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Kőrösy Flóra díjjal jutalmazott. Az Országos Levéltárból 1941-ben, a bécsi döntést követően Kolozsvárra került, ahol az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának munkatársa, később vezetője (1950-ig) lett. Kelemen Lajos főigazgató mellett, aki komoly hatást gyakorolt a fiatal tudósra, mind jobban elmélyedt az erdélyi levéltári anyag ismeretében. 1942-ben tanulmányt publikált az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára múltjáról és feladatairól, két évvel később önálló sorozatot indított, melynek első darabja a torockószentgyörgyi Thoroczkay család levéltárának ismertetése volt. A második világháború befejezését követő hónapokban elévülhetetlen érdemeket szerzett a gazda nélkül maradt, végveszélybe került városi és családi levéltárak megmentésében, összegyűjtésében. Forráskiadói munkásságának első eredményeként megjelentette a gyalui vártartomány urbáriumait (1944). Fő kutatási területe ez időtől az erdélyi középkori és kora újkori művelődés-, igazgatás-, gazdaság- és településtörténet lett, de tudományos tevékenysége érintette a legkülönfélébb segédtudományokat is. Nem volt véletlen, hogy a fiatal tudóst meghívták oktatni a helyi Ferenc József Egyetemre, ahol nemzedékeken át a mai napig ható oktató munkája kibontakozhatott. A háború után az immár Bolyai, majd Babes-Bolyai Egyetemen folytatta munkásságát, 1947-1981 között professzorként a történelmi segédtudományokat és egyetemes történetet tanított. Az egyetem mellett 1949-től 1981. évi nyugdíjba vonulásáig a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézete munkatársa is volt. Elvitathatatlan tekintélyét jelzi, hogy a második világháború utáni Romániában is tisztelet övezte tudását. Ezt mutatta, hogy 1970-től a bukaresti Társadalom- tudományi Akadémia rendes tagjává választották. 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat, 1988-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja lett. Amikor a román pártállam bukását követően újjászületett a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület, akkor 1990 és 1994 között ő töltötte be annak elnöki posztját és e minőségében óriási erőfeszítéseket tett az egyesület korábbi jogállásának visszaállításáért, vagyona visszaszerzéséért. Kitüntetések, elismerések sora igyekezett pótolni az előző évtizedek mulasztásait. 1996-tól a Román Akadémia tiszteletbeli tagja, 1990-től ő volt a Magyar Történészek Világszövetségének társelnöke, az Eötvös Loránd Tudományegyetem pedig tiszteletbeli doktorává avatta. 1991-ben a Lotz János-emlék- érmet és a Pro Cultura Hungarica-emlékplakettet vehette át, 1995-ben Kemény Zsigmond-díj- jal és a Kriterion-koszorúval, egy évvel később, 1996-ben Széchenyi-díjjal ismerték el munkásságát. 2005-ben a Magyar Örökség-díjjal beírták őt a nemzet aranykönyvébe. Mindennél többet, a szakma elismerését fejezte ki, amikor 1986-ban a müncheni magyar intézet - Jakó Zsigmond és Szabó T. Attila tiszteletére - hazai és külföldi tisztelőik, pályatársaik írásaiból 168
