Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Iványi Emma (1915-1995)

1995. március 24-én elhunyt dr. Iványi Emma, nyugalmazott főlevéltáros, a történettudomány kandidátusa, Akadémiai díjas történész.

Iványi Emma pedagógusként kezdte pályáját, és a tanítás iránti elkötelezettség jellemezte egész munkásságát. Mint minden jó pedagógus, az ismertek átadásának öröméért tanított. A fiatal, kezdő levéltárosok nemcsak alapos latin és német nyelvi ismerteket és értékes szakmai tanácsokat kaptak tőle, hanem mindenekelőtt a szakma szeretetét tanulhatták meg példájából. Széles érdeklődésű, kritikus szellemű ember volt, aki az egyetemi évek alatt Mályusz Elemér tanítványaként megszerzett tudását egész életében szüntelenül gyarapította, szívesen ismerkedve új elméletekkel, nézetekkel, módszerekkel. Több mint negyedszázados levéltárosi működése során soha nem fogyó érdeklődéssel fordult a gondjaira bízott iratanyag felé, és nem szegték kedvét a levéltári munka során rá háruló, olykor cseppet sem izgalmas feladatok sem, mert mindig az iratokból kibontakozó emberi sorsok kötötték le figyelmét. Referensként főként feudális családi levéltárak, valamint az 1848-1849 utáni emigráció iratainak rendezésével foglalkozott. Ő készítette el többek között az Országos Levéltár 1526 utáni gyűjteményének alapleltárát, majd később repertóriumát, a Teleki és Pottomyay család, valamint az Eszterházy család zólyomi, tatai és csákvári ága levéltárának és számos kisebb család levéltárának repertóriumát. Az 1914 és 1918 közötti magyar minisztertanácsi jegyzőkönyveket tartalmazó forráskiadvány mellett ugyancsak az ő munkája az Országos Levéltár általa válogatott és rendezett, majd felújított állandó kiállításának katalógusa. Emellett számos kisebb levéltártani, hivataltörténeti és az ismeretterjesztés jelentőségét hangsúlyozó cikke jelent meg a levéltáros és történész szakfolyóiratokban. Történészként kezdetben a középkori közigazgatástörténet, később a XVIII. század első évtizedeinek társadalmi változásai, a jobbágyság helyzetének alakulása, a Habsburg állam egyházpolitikája foglalkoztatták, majd Eszterházy Pál nádornak, a korszak egyik meghatározó személyiségének élete és munkássága felé fordult figyelme. A kandidátusi fokozatot és a történész szakmának az Akadémiai díjban megnyilvánuló elismerését meghozó két legjelentősebb tanulmányát is Eszterházy életpályájának, irodalmi és közigazgatási működésének szentelte. Kutatásainak eredményeit nem csak a szakmai közönség ismerhette meg, mert mintegy harminc, tudományos szempontból nemkevésbé igényes, de könnyed hangvételű írást közölt napilapokban és népszerű tudományos folyóiratokban is. Életét a tudás szeretete, az emberi akarat és teljesítmény megbecsülése határozta meg. Róla is szólnak Salamon király szavai: „Jobban szerettem (a bölcsességet) egészségnél és szépségnél, és birtoklását a világosságnál is többre tartottam; mert a fény, amely belőle árad, nem alszik ki soha.” Akik ismerték és szerették, tudják ezt. Trostovszky Gabriella LK, 1996.1-2. sz. 217. p.

Jakó Zsigmond (1916-2008)

Október 26-án Kolozsváron elhunyt Jakó Zsigmond professzor, az erdélyi magyar tudományosság doyenje, emblematikus személyisége. Tényszerűen életének csupán néhány éve telt levéltári szolgálatban, munkásságának hét évtizede mégis elválaszthatatian a magyar levéltárak történetétől. Túl a kilencvenedik születésnapján is, tavasszal és ősszel esedékes budapesti útjai alkalmával mindig felkereste a Magyar Országos Levéltárat. Beszámolt a szívéhez oly

167