Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
Istványi Géza (1912-1943) 1943. április 20-án, munkás életének harmincegyedik, országos levéltári szolgálatának hatodik esztendejében hunyta szemét örök álomra kedves barátunk, pályatársunk, Istványi Géza. Súlyos betegség ragadta el - betegség őt, aki maga volt a megtestesült egészség és erő! - betegség, amelynek alattomos csirái a keleti harctéren, katonai kötelességének önfeláldozó teljesítése közben férkőztek hozzá. Kisgyermeke, fiatal felesége, barátainak hosszú sora gyászolja. Tudós tanárai, munkatársai nehéz lélekkel állnak félbehagyott életműve, be nem fejezett munkáinak torzója mellett. A magyar történettudomány egyik sokat ígérő fiatal tehetségét búcsúztatja benne, s az Országos Levéltár, amelynek hivatali életében éveken át kiváló buzgalommal és hozzáértéssel vett részt, kegyeletes szívvel teszi sírjára az emlékezés szerény koszorúját. 1936 szeptemberében került közénk, miután előbb a Pázmány egyetemen teljesített hivatali szolgálatot. Alig kezdte meg munkáját, elhívta egy másik, kérlelhetetlen kötelesség: október folyamán katonai szolgálatra vonult be, ahonnan csak a következő esztendő vége felé került vissza. Élete ettől fogva e kettős kötelességteljesítés jegyében folyt: hivatali működését többször szakították meg a katonai szolgálatnak hosszú hónapokra, félévekre terjedő szakaszai, míg ez utóbbi végül áldozatul nem kívánta fiatal életét. Nehéz megérteni, hogyan, maradt emellett ideje és kedve tudományos munkájával foglalkozni; és mégis, számos kisebb-nagyobb cikk, köztük nem egy kiváló értékű, alapvető fontosságú tanulmány őrzi emlékét, olyan munkák, amelyek távolról sem fejezik ki ugyan mindazt az értéket, ami gondolatcsíra formájában vagy félig, sőt egészen kész alakban benne volt, de jól érzékeltetik a veszteséget, amely korai elhunytéval érte a magyar történetírást. Szorgalma, páratlan munkabírása, kedélyének s egész szervezetének csaknem lebírhatatlan életereje képesítette erre a hatalmas teljesítményre, azok a nagyszerű tulajdonságok, amelyeket munkatársainak számtalanszor volt alkalmuk csodálni. Az Országos Levéltár anyagában is számos nehéz, főleg rendezési munkálat őrzi kezének nyomát. Már 1957 végén bekapcsolódott az itt folyó munkákba; részt vett az 1790-91-i országgyűléstől kiküldött bizottságok anyagának (commercialia et commissariatica) rendezésében. Később a Magyar Nemzeti Múzeum őrizetére bízott családi levéltárak rendezéséhez osztották be. Itt töltötte hivatali szolgálatának túlnyomó, 1938-tól 1941-ig terjedő részét, s bár ebben az időben többször volt katona, számos családi levéltár: így a baracskai és abonyi közbirtokosság, a Koronghy Lippich, a br. Kazy, a Benedicty, a Pápay, Komlóssy, Guthy, a Dalmady, a Darvas családok levéltárának mai rendje dicséri szakavatott kezének munkáját. Tevékeny részt vett a levéltártudománynak, illetőleg az ezzel kapcsolatos történelmi segéd- tudományoknak művelésében. Különösen az oklevéltan és az írástörténet érdekelte; híve volt annak az új iránynak, amely az írást a társadalomfejlődés tükrének, jellemző járulékának, rendező elvének tekinti, s tanulmányaiban mindig az írás és a társadalom benső, szerkezeti összefüggéseit kutatta. Elhanyagolt, jóformán ismeretlen területet vett vizsgálat alá, a provinciális, megyei írásbeliség kialakulásának problémáját, s idevágó megállapításaival olykor egészen váratian, éles fényt vetett társadalmunk fejlődésének egyik-másik nem is sejtett rugójára, homályos mélységébe. Tanulmányainak javarésze az Országos Levéltár hatalmas, kiadatlan okleveles anyaga alapján készült, s legfontosabb műve, A generális congregatio című mélyenszántó értekezése a Levéltári Közlemények 1939. és 1940-41. évi folyamaiban 164
