Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

jelent meg. Levéltári munkásságának utolsó szakasza egy nagyarányú munkálat jegyében indult. 1941 tavaszán és nyarán kísérlet történt egy a kutatás számára hozzáférhetetlen nagy kormányhatósági levéltár anyagának használhatóvá tételére. Rendetlenül, halomban heverő, a szó szoros értelmében holt anyag feltámasztásáról volt szó. Ebben a levéltártudományi vonatkozásban páratlan jelentőségű munkában, legalább második részében Istványi Géza is részt vett. Katonai szolgálata gátolta abban, hogy az elsőben is részt vegyen; de amint azzal végzett, azonnal bekapcsolódott a munkába. Társai, akik mellette dolgoztak, ma is csodálattal gondolnak hatalmas munkabírására s derűs, nyugodt, bölcsen kiegyensúlyozott kedélyére, amely a legválságosabb helyzetekben sem hagyta el, lehetővé tette a legbonyolultabb kérdések megoldását s biztosította a többiek nyugalmát és lelkierejét. Hisszük, hogy a szellem, amely benne élt, nem távozik tőlünk a testtel, amelyet fájó szívvel bocsátottunk utolsó útjára. Elekes Lajos LK, 1942-1945. 417-419. p.

Iványi Béla (1878-1964)

1964 januárjában 86 éves korában elhunyt Iványi Béla, a debreceni, majd a szegedi tudomány- egyetem egykori jogtörténész professzora. Évtizedek óta visszavonultan élt balatoni villájában, távol a tudományos közélettől. Személyesen egyre kevesebben ismertük, - de nevével és munkásságával mégis, ma is elkerülhetetlenül találkozik mindenki, aki a magyar középkor vagy a XVI-XVII. század magyar történetének kutatásával foglalkozik. Halála nemcsak a magyar történettudománynak érzékeny vesztesége: személyével a magyar levéltártörténet egy nagy korszakának utolsó jellegzetes képviselője, kortársa is eltávozott az élők sorából.

Iványi 1878. október 27-én született Nagykanizsán. Egyetemi tanulmányait a budapesti jogi karon végezte. Friss diplomájával a kezében 1903 nyarán az Országos Levéltárhoz kérte felvételét. Még Pauler fogadta, ő tette fel neki a kérdéseket történelemből és jogból és olvastatott vele okleveleket és aktákat. Mire azonban Iványi felvétele néhány hét múlva elintéződött, Pauler már nem élt.

Az Országos Levéltárban, hova a fiatal Iványi belépett, ezekben az években vívta végső harcát a régi fajta, bürokratikus, a levéltárban elsősorban „régi irattár”-at látó és látni akaró szemlélet az új, Pauler által kezdeményezett történettudományos felfogással. A Paulert az igazgatóságban csakhamar követő Csánki szívós, néha kíméletlen energiája nagy lépéssel gyorsítja meg ezt a folyamatot. Az intézményen belül még tart a csendes harc: a fiatal Iványi természetszerűen a tudományos felfogás hirdetőihez csatíakozik. Már az első hónapoktól megfigyelhető kiváló képességeit: nagy munkabírását, fáradhatatlan kutatói érdeklődését, és egyre szélesedő, kiterjedő szakmai tájékozottságát, nagy anyagismeretét főnökei egyre sűrűbben veszik igénybe, nem utolsósorban az Országos Levéltár a törvényhatósági levéltárak feletti felügyeleti jogköréből adódó feladatokban, majd az intézményre a magyar történelem forrásainak feltárásában is váró, és az illetékesek és a társadalom által egyre inkább igényelt s egyre kiterjedtebb munkákban is.

Az öreg Iványi még élete utolsó éveiben is nosztalgiával és szeretettel emlékezik vissza rájuk: A hónapokig tartó levéltár-rendezésre a gótikus bártfai városháza levéltárában, az elsüllyedt, még 48 előttről ittmaradt magyar világ isten hátamögötti megyeszékhelyek archívumaiban konzerválódott csodálatos űguráira, a gyanúsabb nemesi igazolások dokumentumainak helyszíni ellenőrzése végett tett hosszú vidéki utazásokra. És még inkább a pótolhatatlan

165