Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

hasábjain jelent meg. Tudományos eredményei nyomán doktori, majd kandidátusi fokozatot szerzett. „A községi önkormányzat és a parasztság” témakörében írt egyetemi doktori disszertációját 1960 végén védte meg, 1964-ben a Szabó István szerkesztette országos tanulmánykötetben publikálta. Három évtizeddel később, 1992-ben, kandidátusi disszertációját védte meg, amely munka 1993-ban „A soproni és sopronbánfalvi molnárcsaládok és malmaik története (1767-1950)” címmel jelent meg. Tudományos eredményei közül ki kell emelni: 1971-ben, a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként az elsők között foglalkozott bécsi források alapján az 1921-es soproni népszavazás történetével. Legismertebb, máig kézikönyvként használt kötetei, az 1964-ben megjelent „Sopron és a megye múltja egykorú iratok tükrében” című, mára már klasszikusnak számító olvasókönyv, az 1976-ban napvilágot látott „A jobbágyvilág alkonya Sopron vármegyében”, valamint a címervita állásfoglalásának várostörténeti monográfiává érlelt kötetei: „Sopron város címerei” (1991), „Sopron önkormányzatának jogai és címerei. Várostörténet (1277-2002) (2002). 2000-ben Sopron M. J. Város „Millennium 2000” díjában részesült (268/2000. (VI. 29.). Várostörténettel kapcsolatos szakmai eredményei mára egyaránt beépültek a város identitás-képzésbe, a városi ünnepi kommunikációba. Betegágyán Sopron vagyonos polgársága régóta tervezett nagymonográfiáját készítette.

Horváth Zoltán történettudományi szakcikkeit, monográfiáit egyszerre jellemezte a források tisztelete, a filológusok precízsége, és Sopron, illetve a történeti Sopron vármegye iránti mély elkötelezettség. Ezen erények révén szakcikkei és kötetet az elkövetkező generációk számára is megkerülhetetlenek. Horváth Zoltán munkássága, életpályája példaként szolgálhat a ma nemzedékének is. Emlékét tisztelettel, szeretettel őrizzük.

Dominkovits Péter LSZ, 2012.1. sz. 95-96. p.

Hőgye István (1941-2006)

2006. március 20-án örökre lezárult egy nagyra becsült kollégánk életútja. Tudtuk, hogy gyógyíthatatlan betegségére még nincs gyógyír, mégis bizakodtunk. Mikor debreceni otthonában meglátogattuk, mindig zavartan hallgattuk, hogyan beszél betegségéről, mondván „az is csoda, hogy még mindig itt vagyok köztetek!” Erejének fogyását, a vég elkerülhetetlen közeledtét ugyanolyan bölcsességgel, alázattal viselte, ahogyan az élet mindennapjaiban is viselkedett.

Hőgye István 1941. január 26-án Hajdúbagoson született. Mindig is büszke volt szülőhelyére, a valaha Bihar megyéhez, Nagyvárad vonzáskörzetéhez tartozó településre. A könyv, a zene, az ének szeretetében nőtt fel. Általános iskolai tanulmányait Hajdúbagoson végezte, majd a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumba járt. Ezekben az években már érezhető volt sokoldalúsága, a színház, a zene, a képzőművészetek iránti fogékonysága: verseket írt, zongorázott és hegedülni tanult. 1959 és 1963 között az Egri Tanárképző Főiskola magyar-történelemének szakán folytatta tanulmányait. A főiskola utolsó évfolyamáról Hortra járt tanítani, majd végzés után megyei ösztöndíjasként tanító Sárándon és Tépén, közben másodállásban járási népművelő, tiszteletdíjas kultúrház igazgató, társadalmi munkában szakfelügyelő volt.

Igazi hivatását azonban a levéltári szakmában találta meg. 1966. január 7-től a sátoraljaújhelyi Állami Kazinczy Levéltár munkatársa lett, itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig, 2001. december 31-ig. 1969-ben történelem kiegészítő szakot végzett, majd doktorált a Kossuth

157