Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Lajos Tudományegyetemen. A levéltárban segédlevéltárosként kezdte, utána csoportvezető, később fióklevéltár-igazgató lett. Több évtizedes levéltári munkája során a mindig is kis létszámú zempléni levéltárban a szakma minden területével foglalkozott: iratbegyűjtéssel, iratrendezéssel, segédletkészítéssel, anyakönyvi munkával, szervellenőrzéssel, kiadvány- szerkesztéssel egyaránt.

Főiskolás éveitől jelentek meg írásai: kezdetben elsősorban versek, műfordítások születtek, majd sátoraljaújhelyi tartózkodásától fordult figyelme a helytörténetírás, az irodalmi emlékek, a művelődéstörténet felé. Ebben a közegben találta meg igazán a helyét, a kulturális közélet szolgálatában a nagy elődök: Szirmay Antal, Kazinczy Ferenc, Dongó Gyárfás Géza, Meczner Tibor példáját követve. Publikációi a rendkívül gazdag zempléni forrásanyagra épültek, elsősorban az egykor önálló Zemplén vármegye területéhez kapcsolódtak. Nevéhez fűződnek Sátoraljaújhely 1261-1986 közötti történetét, Girincs és Hercegkút történetét bemutató önálló kötetek, Zemplén vármegye feudális összeírásainak, a Zemplén vármegyei esküszövegeknek a közreadása, a Kazinczy és Kossuth családra vonatkozó dokumentumok kiadása is. Szerteágazó publikációs tevékenységét bemutatva 60. születésnapja tiszteletére a Kazinczy Ferenc Társaság közzétette szakmai munkásságának bibliográfiáját, amiben 1967 és 2002 között 169 tételt gyűjtöttek össze. Nemcsak írásaival, hanem aktív szervezőként is sokat tett Zemplén kulturális örökségének ápolásáért: alapító tagja, majd sokáig titkára volt a Kazinczy Ferenc Társaságnak. Ugyancsak alapító tagja volt a Sátoraljaújhelyi Városszépítő Egyesületnek. Levéltárosi munkájának elismeréseként 1999-ben Pauler Gyula-díjat kapott, Sátoraljaújhely városa pedig 1997-ben Pro Urbe-díjjal, majd 2001-ben díszpolgári cím adományozásával ismerte el tevékenységét. Már az 1970-es évektől sokoldalú kapcsolatot épített ki a szomszédos országok határmenti közművelődési, tudományos intézményeivel, melynek keretében számtalan közös rendezvény megszervezése fűződik nevéhez. Magánéletében kiegyensúlyozott, boldog házasságban élt, két tehetséges, zenei pályát választó leánygyermekében, majd két fiú unokájában sok öröme volt. Felesége súlyos betegsége, (akit példamutató odaadással ápolt otthonukban), majd korai elvesztése, nagy törést jelentett életében. Nyugdíjba vonulása után Debrecenbe költözött családja közelébe.

Hagyatékának, így belső levéltári munkájának is, teljes feltárása, feldolgozása az utódokra vár, de az már most bizton állítható, hogy aki a zempléni történeti múltban, irodalomban, az elődök tetteiben próbál eligazodni, lépten-nyomon Hőgye István írásaival találkozik. Munkáját mindig is a levéltári szakma, a magyar történelem és kultúra iránti tisztelet és rajongás hatotta át, amely párosult az általa választott táj, a Hegyalja és Zemplén szereteté- vel. Sokoldalú, művelt ember volt, akinek nagy örömet jelentett a gyermekeivel való közös muzsikálás is egy-egy jeles napon (a családi kamarazenekar még a városi televízióban is bemutatkozott). A festészet iránti szenvedélyét édesapjától örökölte, és bárhol az országban szakmai rendezvényen voltunk, mindig talált rá módot, hogy egy-egy kiállításra, vagy valamelyik, általa ismert festő műhelyébe ellátogassunk.

Mai rohanó világunkban ritka az a figyelmesség, törődés, ami őt a mindennapokban jellemezte. Még betegsége utolsó időszakában is, amikor már nagyon nehezen mozogva kikísért minket az ajtóig, személyes, aggódó, biztató üzeneteket küldött kollégáinknak, akiknek családi vagy egyéb problémáiról tudott. Szelídsége, szerény mosolya minden hangos szónál meggyőzőbb volt mindannyiunk számára.

158