Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

gozott, amely távolabb esett tulajdonképpeni érdeklődési körétől. Ez volt: Pozsony vármegye népi képe a múltban. Eleinte újkori néptörténetet akart írni, majd előbb a középkorba visszamenve, Csánki Dezső történeti földrajzának hiányzó pozsony megyei fejezetét kezdte kidolgozni. Jelentős anyagot gyűjtött össze, szinte élete végéig folytatva az oklevelek átnézését, amennyire a hivatali munka és egyre inkább hanyatló beteg teste engedte. Kedves gondolata volt, hogy hivatali pályáját befejezve, az előtte álló nyugodt napokban gondtalanul e fontos feladat megoldására fordítja majd erejét és munkakedvét. Irodalmi dolgozatait a forrásadatok gyűjtésében, értékelésében, meg szoláltatásában, még a gondolatok írásbafoglalásában is különös gond, lelkiismeretesség, valami tiszteletreméltó személytelenség és semlegesség jellemzi. Feltűnést kerülő, halkszavú irodalmi munkássága iránt a tudományos világ megbecsülésének látható jele volt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1936-ban levelező tagjai sorába választotta. Ha irodalmi működése meglehetősen körülhatárolt területre szorítkozik is, rendkívüli érdeklődés volt benne minden történeti kérdés iránt. Ez nem is különös, hiszen a levéltárak rendezése, régi írások olvasása közben a magyar múlt sok olyan vonása villant meg előtte, amit más nem látott. Egyik legállandóbb látogatója volt a Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság felolvasó üléseinek, mindent éles szemmel figyelve, mérlegre állítva, olykor az előadás után magukkal az előadókkal is megvitatva a kétes pontokat. Ismerte régebbi és újabb történeti irodalmunk minden számottevő alkotását, szabadidejének jórészét nekik szentelve. Legkedvesebb olvasmánya, amelyet pihenő óráiban időnként, mint mondotta: nem is tudja már, hogy hányadszor - mindig a műélvezet örömével vett kézbe, Károlyi Árpád egyik felejthetetlen írása volt: Illésházy István hűtlenségi pőre. 1900-tól számítva több mint harmincöt évet töltött a magyar levéltárügy szolgálatában.

Már az első hónapok alatt felismerték feljebbvalói a levéltárnoki pályára való különös rátermettségét: „mióta az Országos Levéltár szolgálatában van, tudományos készültsége mellett a levéltári szolgálatra való képességet, a reá bízott teendők elvégzésében nagy szorgalmat, pontosságot és dicséretreméltó megbízhatóságot tanúsított, mely tulajdonságok mellett későbbi fejlődésében az Országos Levéltár nagyon használható tisztviselőjévé válhatik”. Hivatali előhaladása mégis nehezen indult: a levéltárnok munkájának akkor is kevés becsülete volt és a levéltárnoki pályával összekötött anyagi előnyök akkor sem voltak túlságosan vonzók. Néhány hónap elteltével segélydíjas gyakornokká léptették ugyan elő, de mivel nem akart éveken át itt vesztegelni, mindaddig, amíg fogalmazói kinevezésére sor kerül, pályatársai szokását követve kénytelen volt a kezelő tisztviselők létszámába átmenni. Nem kevesebb, mint öt évig szolgált országos levéltári tisztként, mikor végre 1912-ben országos levéltári fogalmazóvá kinevezték. 1915-ben országos allevéltárnok lett, 1919-ben országos levéltárnok, 1922-ben országos főlevéltámok, 1924-ben országos levéltári igazgatói címet kapott, 1934-ben pedig mint főigazgató vette át Csánki Dezső és Dőry Ferenc után az Országos Levéltár vezetését. Más állami hivatali pályák mértékével mérve az átlagos színvonalon jóval alulmaradó előmenetel ez, pedig még - nem csinált belőle titkot - váratlan fordulatok is segítették. Egyesek ugyanis a meddő várakozásba beleunva, más pályát választottak. Egyeseknek viszont az 1914-18-as háborút követő forradalommal kellett eltűnniük. Akkora eltolódások jelentkeztek a rangsorban, hogy Herzog a hátsó vonalakból egyszerre a vezető tisztviselők közé lépett, s így nyílt meg számára az út a hivatalfőnökséghez. Mint főigazgatónak egyik legnehezebb feladata volt, hogy az Országos Levéltár különálló jellegét kifejezésre juttassa abban a keretben, amelybe az 1934: VIII. te. az állam levéltárát is beso148