Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
elismerésénél pedig sokkal több volt neki, ha munkája közben érezte, hogy a levéltárnok nem gyűjt „a penésznek halott tudományt”, azóta is, hogy a rendi világ eltűnésével jórészt megszűnt a levéltár eredeti rendeltetése, munkája szoros kapcsolatban áll a folyvást meg-megúju- ló élettel. Szívesen hozta példának „Atarcali királyi uradalmi és kincstári szőlő keletkezése” című tanulmányának keletkezését. A békeszerződés végrehajtása során a magyar uralkodóház vagyonának számításba vételekor Ausztria igényt emelt a tarcali királyi uradalmi szőlő felére, mint a királyi család magántulajdonára. A vitás kérdésben a pénzügyminisztérium az Országos Levéltárhoz fordult. Herzog, a kincstári levéltár vezetője 5 nap alatt óriási levéltári anyagot nézett át és ebből állította össze a döntő adatokat, segítségükkel kétségbevonhatat- lanul kimutatva az osztrák igények alaptalanságát. Annyi gondot és annyi munkát szentelt a kérdés tisztázásának, hogy a szakvélemény megérdemelte: eredeti feladatának elvégzése után ne tűnjön el irattári őrzőhelyén, hanem megfelelőképpen kiegészítve és formába öntve történeti irodalmunkat is gazdagítsa. Maga mesélte, milyen lázas türelmetlenséggel és kitartással dolgozott a vitás tulajdonjog gyökereinek kibogozásán. Talán a régi levéltárnokok kutatták át ilyen lelkiismeretesen a kincstárakban őrzött írásokat és a levelesládákat, amikor a per már folyt és egy-egy oklevéltől falvak, esetleg megyényi uradalmak sorsa függött. Ezek a kemény munkával, de eredményesen megoldott levéltárnoki feladatok voltak az egyforma munkában szétfolyó évtizedek maradandó élményei. Rájuk szeretett emlékezni azután is, hogy szinte teljesen lefoglalták a levéltárigazgatás szétágazó gondjai és teendői. A levéltámok feladatait így értelmezve sokakkal ellentétbe került, különösen azokkal, akik már olyan gondolattal jöttek a levéltárba, hogy az, nem több mint pályájuk előkészítő vagy átmeneti szakasza. Ő, aki kifelé nézések nélkül szíwel-lélekkel a levéltárhoz kötötte a jövőjét, értetlenül állott nem egy pályatársának gondolkodásával szemben. Nem egyszer alig titkolt keserű érzéssel nézte azokat, akik - talán éppen a levéltárnoki munka rovására - tudományos terveik megvalósítását tekintették legelső feladatuknak, az írással talán nem is belső kényszernek engedelmeskedve, hanem esetleg egészen átlátszó módon közelebbi-távolabbi célokat kergetve. Ilyenkor érezte, mennyi lemondásra, mennyi kísértés elhárítására van szükség a levéltámoki pályán. Ilyenkor érezte, hogy csak úgy tud békült lélekkel és teljes odaadással dolgozni, ha nem méri a maga munkáját és az érette járó elismerést a másokéhoz. Irodalmi működése csaknem egészében a levéltárhoz, a levéltárügyhöz kapcsolódott, egyik legelső munkása volt a nem messzi múltra visszatekintő magyar levéltártudománynak. Legegyénibb tanulmányai mind egy-egy elvi, levéltár- vagy hivataltörténeti kérdést világítanak meg, sok vitás vagy egészen ismeretlen részletet tisztázva. (Mi tartozik a levéltárba és a könyvtárba?; Magyar levéltári terminológia; A magyar kamarai levéltár története; A magyar kincstár háborús hitelműveletei Grassalkovich kamaraelnöksége idején; A magyar provinciális tábla stb.). A magyar kamara történetéről tervezett nagy munkája, amelyet a Magyar Történelmi Társulat „Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai” c. kiadványsorozatában vállalt, csak terv maradt. Még a húszas évek derekán lelkesedéssel fogott hozzá, külön tanulmányi szabadság nélkül, nyári pihenőit feláldozva kutatott Bécsben a Hofkammer levéltárában, év közben pedig itthon folytatta a munkát, részben a Bécsből kölcsönzött anyagot dolgozva fel. Huzamosabb ideig azonban nem bírta az erőltetett munkabeosztást, különösen mivel más feladatokat is vállalnia kellett; attól kezdve pedig, hogy az Országos Levéltár első tisztviselője lett - a magyar történeti irodalom őszinte veszteségére - véglegesen, elejtette ezt a munkát, amely pedig nem is lehetett volna hivatottabb kézben. Egyetlen olyan nagyobb munkán dol147