Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
1988-ban jelent meg ismét a Budapest Főváros Levéltára Közleményei 1988. évi kötetében. Évtizedeken át volt az ország egyik legjelentősebb levéltári szakkönyvtárának avatott könyvtárosa, és egy személyben végezte, a szerzeményezések, a katalogizálások és kölcsönzések teendőit. 1964-ben végezte el a Levéltárak Országos Központjának kétéves levéltáros továbbképző tanfolyamát. 1967-ben Szocialista Kultúráért miniszteri kitüntetést kapott. 1971. március 31-én ment nyugdíjba, de nem vonult vissza. Nyugdíjasként először a Pest Megyei Levéltárban, majd azt követően Budapest Főváros Levéltárában dolgozott, a Leonardo da Vinci közben, az újonnan levéltárrá alakított épületben. Feudáliskori iratok darabszintű rendezését, mikrofilmezésre való előkészítését végezte a többek által is használt kifejezéssel élve: „a tőle megszokott precizitással”. Szakmai felkészültségére és szellemi frissességére jellemző, hogy német nyelvű állagokban dolgozott utolsó munkanapjáig. A fővárosi levéltár jelenlegi munkatársai, egy-két kivétellel, már, mint nyugdíjassal találkoztak vele. Amikor személyesen megismertem, elsőként az tűnt föl, hogy nem nyugdíjasként viselkedett, és a kollégái sem úgy bántak vele. Aktív életet élt, szeretett a levéltárosokkal kirándulni, sokat mesélt a korábbi évek nagyhírű szakmai kirándulásairól. Érdeklődött a szakmai kérdések iránt, figyelte a levéltári élet változásait, rendszeres olvasója volt az egyesületi kiadványoknak, és amíg egészsége engedte, részt vett a szakmai rendezvényeken. Tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, majd egyik alapító tagja a Magyar Levéltárosok Egyesületének. A kutatóteremben volt az íróasztala, ahová minden nap percnyi pontossággal érkezett, legyen bár eső, hó, vagy elviselhetetlen meleg. Munka közben, ha szakmai segítségre volt szüksége bármelyik régi kutatónak, teljes természetességgel fordult Etelka nénihez, akitől mindig megkapta a felvilágosítást. Kedvesen és tapintatosan tudott segíteni a kutatóteremben szolgálatot teljesítő gyakorlaüanabb kollégáknak is, mintha csak csevegni akarna a kutatóval, elmondta azokat a tudnivalókat, amit a kolléga elfelejtett, vagy éppen nem tudott. Kedves volt, halk szavú és nagyon barátságos a kollégákkal és a kutatókkal, még a nagyon nehéz természetűekkel is. Nemcsak a munkából, a közös szórakozásokból is kivette a részét, az évente megrendezett karácsonyi összejöveteleken mindig ott volt, jól érezte magát velünk és mi örültünk, hogy velünk van. Páratlanul becsületes volt, amikor februárban a nátha ágynak döntötte és kénytelen volt otthon maradni, legfontosabb gondja az adóbevallásának időben történő elkészítése volt. Élete végéig hű maradt államigazgatási esküjéhez: az alkotmányos jogszabályokat megtartotta, a hivatali titkot megőrizte, hivatali kötelességét pontosan és lelkiismeretesen teljesítette. 2001. február végén megszüntette nyugdíjas munkaviszonyát, a kemény tél kikezdte az egészségét, láthatóan fáradt volt. Azzal váltunk el tőle, hogy majd a tavasz megerősíti, ismét tud dolgozni. Mi visszavártuk. Utolsó személyes látogatása a levéltárban, úgy hisszük és reméljük, életének legkedvesebb napja volt. 52 évi munkájáért, életművének szakmai elismeréseként 2001. augusztus 20-án Etelka néni megkapta a Pauler-díjat. Ez a nap a fővárosi levéltár dolgozóinak ünnepe is volt, ünnepeltük Herczeg Etelkát, mindenki Etelka nénijét, és aki csak tehette az átadási ünnepségen köszöntötte. A köszöntök sorában nem voltunk egyedül, a város levéltárainak munkatársai, régi kollégák és hálás kutatók is megkeresték őszinte jókívánságaikkal, egy kézfogásra, egy kézcsókra. Nagyon boldog volt, nem tudni, hogy a miniszteri kézfogástól, vagy az őt körülvevő fiatalabb és egészen fiatal kollégák jelentették-e a nagyobb boldogságot számára. A kitüntetése alkalmából rendezett Leonardo da Vinci közi házi ünnepségen, bár már nehezen mozgott, kedélye még mindig a régi volt. Történeteket mesélt a fiatalabbaknak 142
