Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Bevezető
érkezett meg... a 49-es szobában Maksay Ferenc figyelmes, derűs iróniával teli pillantásával tekintett a belépő Trócsányira, míg Bélay Vilmos, aki a falhoz tolt terebélyes íróasztalnál ült, vastag szemüvege, tömött bajsza mögött mosolyogva fordult kollégája felé. ... »Bátyám, te minden furcsaságot ismersz, biztosan tudsz erről is« - mondta neki nemegyszer egykori levéltáros kollégája, Vörös Károly, ...ha valamire mégsem tudott válaszolni, akkor azt mondták: »ott összeragadt két lap a lexikonban«. ” így mesél Vissi Zsuzsanna többek közt Bélay Vilmosról, aki „holtában is beszél”. Arra a fel sem tett kérdésre, hogy ki volt az első levéltárosnő Magyarországon, munkatársára emlékezve, már 1976-ban megadta a választ: .. Tirscher Jolán a Magyar Országos Levéltár első tudományos besorolású női dolgozója”. Vörös Károly személyiségének varázsa mélyen megérintette kollégáit, erről szól Szűcs László vallomása: „... LOK-ban voltunk kollégák, s néhány alkalommal - közös kiszállásokat tettünk. Ezek számomra maradandó kultúrtörténeti élményekké váltak. Ma is úgy látok városrészeket, kastélyokat és várakat, ahogy ő bemutatta, elmesélte nekem... Kedves, munkatársaival törődő, figyelmes kolléga volt. Később, mikor már a Történettudományi Intézetben dolgozott, találkozásaink alkalmával előbb-utóbb mindig feltette a kérdést: No, és mi újság a szakmában? - jelezve, hogy eredeti foglalkozásának, »szakmájának« egy kicsit mindig is a levéltárosságot tartotta, már akkor is, amikor más terület kiváló alkotójának számított... Sokunk fülébe és sokáig visszacseng még kérdése...” Borsa Iván tekintélyét embersége és szakmai tudása alapozta meg. Ennek méltó megfogalmazása olvasható Körmendy Lajos megemlékezésében: „... amit a legjobban tiszteltem benne, az emberi tartása volt. A közös ügyet, a szakmát talán mindennél fontosabbnak tartotta, de ezt úgy tudta érvényesíteni, hogy semmit nem adott fel a tisztességéből.... sok támadásnak volt kitéve, sokan akadályozták a munkáját. Mégsem keseredett meg, nem adta fel, mindig az új feladatra gondolt. ...bámulatra méltó méltósággal viselte sorsát... lehet lelkiismeret furdalásunk is, hogy jól sáfárkodunk-e Borsa Iván örökségével?” Kálnoki Kis Tamás szavai így idézik fel és állítják elénk Komjáthy Miklóst: „ Úriember volt, igazi, vérbeli. Lelkileg finom. Olyan, amilyenből kevés is alig maradt. Gesztusokban megelőzhetetlen, mindenekben előzékeny, a társadalmi érintkezés klasszikus szabályaihoz hív, példamutatóan korrekt: ember, tanár és tudós.... munkahelye, életének színtere volt a levéltár, ő itt jól érezte magát, egykori sérelmeit már régen megemésztette, elfeledte. A könyvekbe feledkezhetett, az iratokba mélyedhetett Pecz Samu palotájának falai között. És itt voltak a kollégák. Közöttük, akiket rendszeresen meglátogatott. »Engedd, hogy leroskadjak nálad« mondta ilyenkor, és néhány jó szó mellett élcek, hírek és (rög) eszmék cseréltek hamarjában gazdát”. A személyes hangvétel, az emocionális érintettség mások gondolataiból is kicseng. Több évtizedes távolságból visszatekintve, már nem lehet eldönteni, hogy egy visszafogott, csak a szakmáról, és az illető hivatali tetteiről szóló összefoglalóból a valódi tisztelet hangja, vagy csupán „a holtakról jót vagy semmit” etikai parancsa hallatszik-e ki. Ki kell emelnünk a kötet egy kivételes írását, amely nem levéltárosról, még csak nem is szakmabeliről szól, mégsem „idegen test” a gyűjteményben. 1922-ben meghalt Pecz Samu műépítész. Sírjánál, maga Csánki Dezső beszélt és - nem elfogulatlanul, de nem is alap nélkül - az alábbiakat mondta: a „... nagyvárosnak tájképileg is remek, kimagasló pontján talán az egész művelt világ legszebb és legnagyobb, de mindenesetre legmodernebb és szakszerűbb levéltári épületét tervezte és építette meg... ” A gyászbeszéd a Levéltári Közlemények első 11
