Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

korokat beharsogná, megsokszorozta önmagát, hogy igéi elhatoljanak a történelem legtávolabbi zugaiba is. Madarat tolláról, a festőt színeiről, a költőt és írót kedvelt szavairól ismerjük meg. Ebben nincs különbség „esztéta" és „aktivista" író között, a kedvelt szavak minduntalan felbukkannak és árulkodnak. Ha Kodolányi legsajátabb, leggyakoribb szavait keressük, könnyűszerrel rátalálunk a legsajátabbra, a leggyakoribbra. Ez a szó: „mohó". Igen, Kodolányi „mohó", - mohó a szeretetben és a gyűlöletben, az érdeklődésben, az alkotásban, az ujjongásban, a szomorkodásban, a rajongásban és a kétségbeesésben. Minden mohóság azonban elsősorban kifelé, a világ felé irányul, - ez a szó bizonyos agresszivitást, támadó kedvet, hatalomvágyat, diktátori hajlamot, birtoklásra törő akaratot leplez és leplez le. A „Wille zur Macht" lényege ez a mohóság, s Kodolányira ennél semmi sem jellemzőbb. Mikor a háború éveiben egyre gyakrabban vett erőt rajta a csüggedés, egyszer azt írta: „Elefántcsonttorony lesz ennek a vége? - kérdezi ijedten (az író), mert hiszen mily nehéz harcok eredménye az a kollektív szemlélet, ahova több mint húsz esztendő során eljutott". (Kiemelés tőlem.) Ez csaknem úgy hat, mint egy szónoki kérdés, nem nehéz világosan és határozottan válaszolnunk rá: nem, nem lesz elefántcsonttorony a vége, sem most, sem a jövőben. Ha Kodolányi egy szép napon saját elhatározásából belépne ennek a bizonyos toronynak a kapuján, s kívülről ráfordíttatná a zárat, másnap az ablakon ugrana ki megint az utcára, - ez kétségtelen. Voltak már stiliták, de ezek még az oszlop tetején is felváltva imádkoztak és átkozódtak. (Az előbbi idézetben a kiemelt részt talán nem is kell már külön magyaráznunk; ez a félelem azonos Németh László félelmével, s egyáltalán mindenkiével, aki többet remélt a kollektív szemlélettől, mint amennyit bármely szemlélet sűrű gyakorlati ellentmondásaival nyújtani képes.) Bármennyi pesszimizmus, tehát egyoldalúság lappang is La Rochefoucauld híres maximájában: „erényeink csak álcázott bűnök", mégis élesen megvilágítja Kodolányi mohóságának rejtett okait. (Ezek a gyökerek természetesen sohasem tudatosak.) Kodolányi kezdettől fogva uralkodni akart, „a hatalmat akarta", hódítónak született, és hódítani akart mindenáron. Nem ritka jelenség. Az irodalomnak, a művészeteknek, a gondolatnak is megvannak a maguk született Sándorai, Caesarjai és Napóleonjai. Az „akarat-emberek", a titánoknak ezek az unokái, mint börtönben keringenek mesterségük, tehetségük vagy éppen zsenialitásuk aranyozott rácsai mögött, s izgatottan szegezik héja-tekintetüket a falakon túl zajló „igazi" életre. Elszólásaik, sőt hasonlataik is rop4*

1 oo