Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

pant jellemzők. Emlékezzünk csak, hogyan vélekedett Beethoven Napóleonról: „Ha hadvezér volnék, megverném!" Ki nem érzi meg e mondás pokoli gőgje, titáni önérzete mögött a szív vad vágyát és feszülő energiáit: én is tudnám, ha akarnám, ha merném, ha nem lenne fontosabb dolgom, ha nem értenék máshoz még jobban. A „ha" persze csak fedőszó, igazi jelentése: lelkiismeret. Beethoven talán csakugyan különb hadvezér lett volna Napóleonnál, mégsem lett volna soha Napóleon, mert volt lelkiismerete. De a nagy antik bűn, a „hübrisz" ott rejtőzött azért szíve közepében, s mint nemes méreg, mint sorvasztó és éltető erő, holta pillanatáig lüktetett szervezetében. Ősi hagyomány szerint az istenek megtorolják a hübriszt, az istent kísértő büszkeséget, a túlzott önérzetet, a féktelen vakmerőséget, a tiltott határátlépést: ki-ki azzal bűnhődik, amivel leginkább kevélykedett. A szépség platonikus megszállottja, Michelangelo, korának egyik legrútabb embere volt, Goethe, ki a nyugalmat és harmóniát vallotta az élet céljának, s mint egy mániákus szobrász, sok évtizedes türelemmel dolgozott önmaga olimpuszi megjelenésén, halála évében azt mondotta, hogy hosszú élete folyamán talán két hétig volt boldog; Beethoven, ki a hangokért „kirabolta a mindenséget", megsiketült; a „szüntelen résenálló", veszedelmet szimatoló Kodolányi, ki legszívesebben mindig, mindenütt ott lenne, ki annyit és annyifelé utazott képzeletében, mint még soha egyetlen író sem, ki nem tudott ellenállni a meghívásoknak, s annyiszor lépett a dobogóra, szinte teljes mozdulatlanságra van kárhoztatva, s olyan magányosságra, mely inkább hasonlít szent Antal kísérteties éjszakáira, mint például az emigráns Victor Hugo nyaralásnak is beillő normandiai száműzetésére. Kodolányi azt mondja, az ő mákonya, bódító szere a siker volt (természetesen az írói siker); ez a magasrendű, mondhatnók szellemi kicsapongás az egyetlen bűn, mellyel, kissé bizonytalanul, vádolja magát. Megcáfolja-c ez, amit előbb mondottunk? Bizony, nem cáfolja meg. Ha Kodolányi a „siker"-ben látja hatalmi törekvéseinek egyetlen és végső célját, csak azt bizonyítja, hogy ez a törekvése igen „stílszerű": titkos óhaja és realitásérzéke egyenlítődik ki egy elfogadható, közkeletű formulában. Gondoljunk Meredith Önzőjére; az önző nem tudja, hogy önző, önössége mégis eleven erő, bűn az erény álarcában, - a hős sikert sikerre halmoz, s közben rejtett betegsége tragikusan növekszik benne. Ilyen rejtett, titkos betegség Kodolányiban a „hübrisz", a „Wille zur Macht", a túltengő, burjánzó mohóság, mely egyformán szemet vet jóra és rosszra, egyformán akar uralkodni a jókon és a rosszakon, mindig első akar lenni, éspedig úgy, hogy mindenki tudja meg: ő az első. Az Isten Hegyének 4^ 101 -4*