Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

hogy „prófétának" titulálják. Mennyi joggal adományozták neki e címeket? Olyan kérdés, melyre válaszolnunk kell. Hogy minek látják az embert embertársai, mindkét oldalra jellemző, s alighanem tévedne, ki bármelyik részről visszautasítaná a „vádat". A közönségnek azt felelhetjük: nem az író dolga, hogy képviselje apró-cseprő óhajaitokat, döntőbíró legyen tyúkperekben, olyan úton járjon, amit ti szabtok elébe. Az íróhoz pedig így szólhatnánk: miért pazaroltad életed és energiáid javát olyan dolgokra, melyekre nem érzel igazi hivatottságot, miért voltál minden lében kanál, ha megveted ezeket a gyanús leveseket, miért akaszkodtál olyan kerekekbe, melyek, jól tudtad, odaviszik az országot, ahova, ha megfeszülsz is, el kell vinniük? Könnyű a válasz: azért, mert ha Kodolányi elsősorban író is (hiába szeretné hinni, hogy csak író), mégis ugyanakkor politikus, publicista, sőt, isten bocsa', talán még „próféta" is. Hogy nem olyan mint mások, mint a hivatásosak? Hála Istennek, hogy nem olyan! De gyermekesség lenne szó szerint vennünk az író tiltakozását, - s erre jó okaink vannak. Ezt írja magáról: „...szüntelen résen áll, mint a vad, várván az orvul rátörő ellenségek seregét, akik megszaporodtak, mint réten a fűszál... örök szorongattatásban kell állanom... hogy ki ne tapossanak saját hazámból és saját életemből..." (Kiemelések tőlem.) Mi ez? Túlságosan sötét a kép? Vagy az író rossz idegei táncolnak, vibrálnak szüntelenül? Vagy üldözési mánia? Az író sohasem táncolhat ennyire késhegyen, tudnia kell, s alighanem tudja is, hogy személyes léte, s még inkább művei, nem állhatnak ilyen abszurd viszonyban korával; egyáltalán, nem ez az igazi viszony az író és kora, az író és ellenségei között. Nem az író retteg ennyire, hogy talán elnémíthatják, hanem a politikus fél, hogy elveszítheti presztízsét, a publicista fél, hogy denunciálják közönsége előtt, a próféta iszonyodik, hogy sárral tömik be a száját, hogy többé nem kiálthat, hogy mások kiáltanak majd helyette. S kell-e ezt szégyellnie vagy tagadnia? Nevetséges volna. Mi árthatott volna A vas fiainak, a Julianus barátnak? Semmi. Nem írhatta volna meg későbbi műveit, ha kiutálják a közélet porondjáról? De igen, megírhatta volna (ahogy 1945 után teljes visszavonultságban megírta az Örök Testamentumot is). Ki, vagy mi tiltakozott hát benne a felismerés, a rágalmazás, a gyanúsítások ellen? A homo sacrosanctus, a representetive man, az áldozat: a kor, a társadalom nyelvére lefordítva az idealista politikus, a publicista, a „próféta" (valóban utálatos szó). Utálatos? Nézzük csak meg közelebbről. Pro-fétész: előre-megmondó, az istenek tolmácsa, a jósmondat megfejtője, általában jós, látnók, magyarázó, 4« 98