Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

ihletett költő. Ha az eddig mondottakból még nem is derült ki teljes valósággal, mennyi köze van Kodolányinak ezekhez az okkult képességekhez, hamarosan elválik, hiszen az Örök Testamentum ezeknek valóságos gyűjteménye. Addig is jegyezzük meg, hogy a prófétán mindig egy eszme uralkodik, ez az eszme bírja szólásra, gyakran akarata ellenére; ihletett pillanataiban ő maga az Eszme, a gondolat benne és általa nyilatkozik meg. De halljuk őt, magát (1942): „Ilyen eszme rajtam és bennem egy ideálisan elképzelt Magyarország eszméje. Eleinte életemnek csak egy-egy kisebb, mellékesebb területét szállta meg, de még nagy érvényesülési alkalmat hagyott a reális mindennapok, emberi viszonylatok és kapcsolatok számára. De egyre több és több területre terjesztette ki hatalmát, mint írónak, egyre ritkábban engedte szóhoz jutni munkámban a könnyed elemeket, a tárgyilagos megfigyelés gyűjtőmunkáját, a világ zűrzavarának játékos véletleneit, sőt végezetül a kenyérkereset és a társadalomban való természetes forgolódás követelményeit is. Az Eszme és a reális világ közt keletkezett szakadék 1937-től kezdett egyre fenyegetőbb s ijesztőbb mértékűvé tágulni, egyre nehezebb volt átlépni. Egyre jobban nőtt, dagadt a díszharmónia bennem és körülöttem, egyre jobban fájt, mint valami rákdaganat, amely lencse nagyságú pattanás kezdetben, s az egész szervezetet fölfaló, gyógyíthatatlan, kivághatatlan, csillapíthatatlan burjánzássá nő. " Ez a vallomás nemcsak igen komoly érv előbbi állításunk igazsága mellett, hanem diagnózisnak is kitűnő. Ez a Kodolányi fogott hatkötetes magyar történelmi regény írásába, ez a Kodolányi forgatta meg a husángot a percemberkék dáridója fölött, ez a Kodolányi nagyított, válogatás nélkül, minden kicsi és nagy veszedelmet félelmes arányúvá. A közösségi szemlélet elszánt híve lett és maradt, ezernyi csalódás, kiábrándulás után is a prófétésznek kiáltania kell, különben megfullad, elpusztul, ha nincs hálás hallgatósága, a hálátlannak magyaráz, ha a nemzet elitje nem hallgat, vagy nem hallgathat rá, a csőcseléket oktatja, ha az is cserbenhagyja, az ég madarainak és az erdő vadjainak prédikál. Mindegy, beszélnie, tanítania, lelkesítenie, lázítania kell: az ő fajtája értő szellemeket varázsolna elő szobája négy falából is, és ha más nem akadna, hát velük közölné gondolatait, belőlük alkotna hadsort, a jövő győztes tanítványait. Hasonlat ez? Nem, valóság. Valóban így tett, mikor hívei, sőt (ez egyik legsúlyosabb megpróbáltatás volt életében) ellenségei is megfeledkeztek róla. Szellemeket idézett, a legendás múlt roppant fantomjait, belőlük formált győzhetetlen falanxot, s mert nem akadt hős, kinek hangja az összes