Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

hanem irodalompolitikai hatalma is vezérré avatta. Babitsot mi, ellentétben számtalan megállapítással, valóban vezérnek tartjuk, de szellemi vezérségre születettnek, nem belső bizonytalanságokkal küzdő, ideges politikusnak, sajnos, hívei erre kényszeríttették. Babits volt olyan nagy író és jelentős szellem, hogy akaratlanul is kör képződött volna körülötte, és ez a társaság, különösen annak feje, okvetlenül éreztette volna hatását a szellemi életben. Az is bizonyos, hogy előbb-utóbb vitába szálltak volna ellenfeleikkel, s megint csak Babits volt olyan érzékeny agyvelő, s rendelkezett annyi vitázó készséggel, hogy különösebb rábeszélés nélkül is hallatta volna hangját. Sem lelkiismeretessége, sem természetes hiúsága nem engedte volna meg, hogy félrevonuljon egy olyan harcból, mely a számára is legfontosabb kérdések körül zajlott. Persze, tagadhatatlan, hogy Babits igazi világa, szíve szerinti működési területe elsősorban a belső, s nem a külső élet volt. Könyvesszobájában érezte jól magát, nem a piacon. „Elefántcsonttornya" lelki alkatának következménye; volt nem annyira elvei szorították oda, inkább életösztöne. Elete szüntelen harc, keserves kínlódás volt elvei és az ösztöne között. Szíve a magányba vonta, esze a küzdőtérre. Szíve vágya volt az igazi. „Engem rabszolgaságban tartott... a Szépség: ó, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, formák megnyugvása! - nekem nem élet kellett." Vallomásai minden fejtegetésnél ékesebben szólnak: „... Nem a jelenben élek én. Egy fantasztikus novellát élek én, a késettszemű ember novelláját, amit el lehetne képzelni így talán: a kép nem azonnal jelenik meg nekünk; bizonyos idő kell hozzá, míg a látás érzeteit az idegek az agyba viszik - hátha ez az idő meghosszabbodik betegesen? Hátha órákba, napokba kerül, amíg a kép a recehártyáról a lélekbe érhet, ahol minden képnek örök szállása van, mint a kísértő léleké a temetőben? Akinél így volna, az a múltban járna örökösen, és folyton beleütközne a jelen falaiba; nem a maiakat látná maga körül, hanem a tegnapit, a tegnapelőttit és az, ami ma van, csak holnap, holnapután jönne a lelkébe. A kedves szépségét csak másnap látná meg, szomorúan, mikor már nem ölelhetné, és a tegnap képei közt még az új ölelést sem tudná megbecsülni. 0 jaj, így vagyok én! Csakhogy órák és napok helyett hónapok és évek múlva támad fel nekem a múlt, örökösen felfödve előlem a jelent, mint egy alkalmatlan függöny, mely nem enged a valóság forró testéhez nyúlnom." {Költészet és valóság. Kiemelések tőlem.) A Babits iránt népi körökben máig megnyilvánuló ellenszenvnek két gyökere van: egyik az a csúf tulajdonság, hogy az ellenfelek - mindkét részről - különös kedvvel fedeztek föl jellemhibákat a másik oldalon, és nem sokat tö-