Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

rődtek a Biblia korholásával, hogy más szemében észreveszik a szálkát, de a magukéban a gerendát sem. A csárda dudásai görbe szemmel méregették egymást. Babits hibáit, hiúságát, féltékenységét (minden író közös gyengéjét) kéjjel pellengérezték ki, s még ma is nagy elégtétellel emlegetik. A másik okot a Baumgarten-díj szerencsétlen intézménye szolgáltatta. A díjak odaítéléséről végső soron Babits döntött, s döntéseiben kérlelhetetlen volt. A népi írókat nem szívelhette, s elutasító magatartása tettekben nyilvánult meg. Mi ezért nem kárhoztatjuk Babitsot, joga volt úgy döntenie, ahogy jónak látta. Viszont határozottan elítéljük az irodalmi díjosztás káros szokását, tehát a Baumgarten-díjat is. Talán sohasem fog kiderülni, mennyi haragot, dühöt, kétségbeesést, rosszindulatot, kárörömöt, félreértést szült ez az intézmény. A Baumgarten Alapítvány körül ádáz háború dúlt, az intrikusok valósággal lubickoltak ebben a kétes tisztaságú pocsolyában, a döntéseket ízléstelen és alacsony rendű közelharcok előzték meg, irodalmi börze alakult, mindenki tippelt, mint a lóversenyeken szokás, a vesztesek dühkiáltása összekeveredett az alattomos bajkeverők mérges sziszegésével. Hasonlíthatatlanul több kár, mint haszon származott ebből, a Baumgarten-díj körüli agyarkodás e század magyar irodalmának szégyenfoltja. Semmi szükség sem volt erre, Babitsnak meg kellett volna értenie, hogy neki sem volt rá szüksége. Akik e harcokban rózsa helyett tövist kaptak, haláluk órájáig melengetik keblükben a sérelmet, s keresztényinek éppen nem nevezhető módon olyan haragot táplálnak, mely „aere perennius". írók, kik a szellem területén, ellenséges vélemények ellenére is, egészen jól megértették volna egymást, szándékosan betömték fülüket, és lehunyták szemüket egymás kétségtelen értékei előtt, s mert nyíltan nem vallhatták meg neheztelésük okát, álokokra hivatkoztak. A szerencsések viszont, kik a „beati possidentes" közé tartoztak, óvakodtak őszinte véleményt nyilvánítani minden olyan kérdésben, mely az adományozó érzékeny idegeit sérthette volna. Palatinusai lettek egy örökké rettegő, fáradt nagyúrnak, lábujjhegyen jártak körülötte, mint beteg körül szokás, s ezért az az irodalom is, mely ilyen körülmények között született, kissé beteg irodalom volt. Meg kell értenünk a szerencséseket és a kisemmizetteket is, az elsők úgy érezték, kötelességüket teljesítik, mikor Babits mellé állnak, az utóbbiak viszont, még a leggyémántabb jellemek is, talán csak akkor bocsáthattak volna meg tiszta szívvel, ha szentek lettek volna. Az urbánus irodalom, történelmi nézőpontból tekintve, a fejlődésben megállapodott, sőt védekezésbe szorult polgári középosztály gondolkozásáéig 96 -4*