Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

de az önzők korlátolt, fonák szeretetével. Magát szerette, és sajnálta bennük. Csalhatatlanságáról és elvi helyességéről sziklaszilárd meggyőződés élt benne. A testvérek, Jancsi és Juliska még tipegő csöppségek voltak, amikor elvált feleségétől, helyesebben: röviden kiadta a fiatalasszony útját. A fiú magára maradt, mielőtt még világos tudata lett volna önmagáról. De az elvesztett Paradicsom édessége, a családi harmónia, melynek hűlt helye maradt, nyomban sajogni kezdett benne. Egyelőre még homályosan; a férfi a tények igazságtalansága miatt szenved, a gyermek megbántott, visszautasított érzelmei miatt. Már ekkor ösztönösen lázadhatott. Gyorsan tanult és korán okosodott. Az anyákat nem lehet pótolni, a hiány mindig mélyebbre vájt lelkében, s gyanítható, hogy máig sem heverte ki ezt az első és legsúlyosabb csapást. Regényhősei az anyás nőkhöz vonzódnak leginkább. Regényeiben a nő több, mint a „szexuális ármány" okozója és forrása, és több, mint a férfi élettársa: démoni, irracionális erők hordozója és zsákmánya. A végzet hatalmával irányít sorsokat és eseményeket. A kisfiú, persze még nem tudja ezt, de gyakran megborzongatja a női lét e mélyebb, igazi valósága. A kis János szenvedett: ő egy hiányba volt szerelmes, és vágyak és félelmek rajzottak szüntelenül gyermeki képzeletében. A család 1903-ban Pécsváradra költözött. Itt érik a kisfiút az első tudatos benyomások, a gyér örömök és keserű csalódások. Itt figyeli meg először önmagát. Süllyedő világ című önéletrajzában elmondja, helyesebben újra átéli gyermekéveit, első ifjúságát, barátkozásait, szerelmeit, csalódásait, a külső és belső eseményeknek azt a roppant halmazát, melynek elviselésére a sors külön emberfajtát teremtett. Ez a könyv az emlékezés és önmegfigyelés hibátlan alkotása. Nem tárgyilagos, több annál: hű és kegyetlen. Nem Költészet és valóság elnéző, meghatódott, ironikus és bájos egyvelege. Nem Az eltűnt idő keresése, mely hangulatokkal és illúziókkal vattázza körül egy kivételes élet fájdalmas és nyers valóságát. Nem az Érzelmek iskolája, mely művészi érzékkel adagolja az örömöt és a szenvedést. Nem a Zöld Henrik megvesztegető poézise. Nem önigazolás, magyarázkodás, pamflet, vád, védekezés és támadás. Nem realisztikus és nem romantikus, hanem reális és öntudatos. Nem tipikus és nem különcködő, hanem bátor és szenvedélyes. Semmi sem áll tőle távolabb, mint az irodalom primadonnáinak kecses hazudozása és lihegő önkívülete. Rousseau-hoz semmi köze, és Papini groteszk dühöngésétől egy világ választja el. Nem kellemes írásmű, nem is igyekszik megszerettetni magát. Részvétért nem koldul. Aggódó szeretettel és mohó kíváncsisággal figyeli régi, gyermeki-kamaszi énjét, vizsgál és leír, megállapít, elmond és ítél. Nem