Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

szerelmes saját lelkébe és cselekedeteibe, de harmadik személyben sem tudna írni magáról. Tollát egyetlen cél vezeti: az igazság. Mottója ez lehetne: le destin c'est la vérité. „Mióta az eszemet tudom - írja - mindig megvolt az a keserves tulajdonságom, hogy érzéseim legmélyébe vájtam magam, szinte a fulladásig". Mihelyt rádöbbent a keserű és tagadhatatlan valóra, hogy igazságtalanság történt vele, hogy áldozat, nyomban azonosítja magát sorsával, s míg szenved, már megfigyel, míg ítéltetik, már ítél. Nem mond le semmi rosszról, s bár gyűlöli a rosszat, ő kegyetlenebb magához, mint ellenségei. Azokat, kik rosszat akarnak neki, kik akadályozzák boldogulását, lelkének eleven, szerves részeivé változtatja át, mintegy beleépíti őket önmagába, - aztán folyik a vita életre-halálra. És eközben szenved, mint akit megátkoztak, és tehetetlen az átokkal szemben. Mert a homloka kemény ugyan, de a szíve nem közönyös. Sírni nem szokott, az ellágyulást megveti, de míg azzá érett, aki végül is lett, az elvetélt könnyeknek micsoda holt terhével kellett megküzdenie, micsoda poklokon keresztül vezetett az út a sejtett vagy alig sejtett célhoz: a műhöz. Micsoda lázban kellett ennek fogannia, ha még végleges, kristályos állapotában is az élet melegét és fényét sugározza magából? „Érzéseim legmélyébe vájtam magam, szinte a fulladásig". Más szóval, befelé sírt, forró és emésztő könnyeket, s ezek égetnek, mint a tűz, és természetüknél fogva ritkán vagy sohasem enyhítik a fájdalmat. Mire vágyódott a gyermek, az ifjú, a férfi? Csupán arra, amit hangulataink szerint nevezünk az élet céljának vagy merő banalitásnak: szeretetre, megértésre, boldogságra. Az önéletrajz nyíltan kimondja ezt. Nem szemérmes és nem titkolózó. A hamis boldogság keresése, az olcsó érzelmesség és érzelgősség hajszolása széltében-hosszában divatos az irodalomban is. Az igazi, a szent, a félig titkolt, félig kimondott gyermeki boldogságkeresés hű ábrázolása azonban annál ritkább. Itt még a legnagyobbak is tévedhetnek, s gyakran hibázhatnak anélkül, hogy a hibát bárki felfedezhetné. A tárgy, az anyag nem azonos az elbeszélővel, és nem azonos a hallgatóval sem. Mindkettőjüktől távol, megismerhetetlenül és megismételhetetlenül él az valahol a vissza nem hozható múltban. A gyermeki lélek, minden tárgy közt a legnehezebb, minden irodalmi téma közt a legfinomabb. Az igazi szerelemben mindig van valami titkos, kifürkészhetetlen elem, a gyermeki szerelemben a legtöbb. Mert van gyermeki szerelem is, édes, bonyolult és titokzatos, minden gyermeki probléma kulcsa, s hozzátehetjük: soha meg nem található kulcsa. Ez 4^ 9