Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

ló nyelv - alig feledtetik hiányosságait. Nem kicsinyeljük Kodolányi teljesítményét, csak keveselljük. Margit ábrázolása kezdetben kitűnő: a naiv, édes-bájos, akaratos királyi gyermek a pompásan érzékelhető kolostori miliőben tüstént megragadja és leköti az olvasót; különösen a miliő rajza tele van makulátlan szépségekkel, egyszerre vaskosan reális, és a kódexek miniatúráira emlékeztetőn, üdítően színes, finoman törékeny. Margit fejlődését részvéttel és kíváncsisággal követjük, mígnem törést érzünk a fiatal leány misztikus elragadtatásai és az író magyarázatai között. Ezt persze nem úgy kell értenünk, hogy Kodolányi valóban „magyaráz", - ő csak leír, és alakjait beszélteti. Érdeklődésünk mégis lanyhul; úgy érezzük, a szent leány nincs többé az író hatalmában, önálló életet él, s titkai közül éppen a legfontosabbakat nem közli már a regény alkotójával. Kodolányi egyedül marad valahol Boldog Margit és olvasói között, a királylány megértő és művészi tollú krónikásává változik át; többé már nem részese és szuggesztív tolmácsa a szent nő cselekedeteinek, csak könyörületes szívű és éles szemű megfigyelője. Mintha olyan csodát látna lelki szemeivel, ami a végsőkig csigázza érdeklődését és megértő szenvedélyét, de a csodának éppen csodaszerűségén változtatni már nem képes. A transzcendens világnak Margitra gyakorolt roppant vonzását színes és találó szavakkal igyekszik megragadni, de ezekre a szavakra nem hullik rá Margit látomásainak sugárzó, mennyei fénye. Talán lehetetlent kísérelt meg Kodolányi, mikor egy szentnek lélektanát akarta megírni, és arra vállalkozott, hogy annak gyötrelmeit és vízióit mindenestől átmenti, és a regény formanyelvére ülteti. Erről vitatkozhatunk. Kétségtelen azonban, hogy Margit szívének és szent élményeinek gyökeréig az író nem vezet el bennünket. Nagyobb biztonsággal mozog az evilági dolgokban; a tatárjárás utáni idők atmoszféráját, a még eleven rettegést, a múltra való fájó emlékezést kiválóan érzékelteti. Egy apácazárda hermetikusan zárt élete azonban túlságosan szűk világ Kodolányi képzelete számára. Érezzük, az író ösztönösen fegyelmezi magát, hogy ne törjön ki más, csábítóbb tájak felé. Bármennyi jó szándékkal festi is a kolostori életet, ábrázolásában mindig megérezünk egy árnyalatnyi megvetést a női közösségek fonákságai és kicsinyességre valló bonyodalmai iránt. Felülről nézi ezt a közösséget, a férfi megértő iróniájával. Az embernek bizonyára igaza van (minden férfi így érezne az ő helyében), az írónak azonban az lenne a kötelessége, hogy elkerülje ezeket az olcsó diadalokat, és résztvevő kíváncsisága ne elégedjék meg a puszta bírálattal, hanem torzítás nélkül tükrözze a női 4* 73 -4*