Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

lentőségét első pillantásra felmérhetnők. Mi csak figyelmeztetni akartuk rá az olvasót, s egyúttal hangsúlyozni, hogy sem a magyar, sem a külföldi irodalmakban nincs példa hasonlóra. Nincs példa arra, hogy tehetség, írói program, a mű egyetemes nemzeti fontossága ennyire tisztán, s a tradíciók iránti közös hűséggel egyformán tükröződjék két író munkájában. A ras fiai nemcsak magában kiváló alkotás, hanem egy nagy hagyomány életképességének fényes bizonyítéka is. Ebben van irodalomtörténeti jelentősége. De bárhogy nézzük is, mindig a legszebb és legjobb magyar történelmi regény marad, - varázsától nem szabadulunk soha. * * * A vas fiainak megjelenése (1936) határkő Kodolányi pályáján; erről a fontos állomásról nemcsak előre, a jövőbe nyílik kilátás, hanem visszafelé, az eddig megtett útra is. Ha a jövő irányába elsősorban kötelezettséget jelent ezután minden művét akaratlanul is hozzá kell mérnünk -, a múlt felé inkább magyarázat és útbaigazítás. Egy alkotás nemcsak létrejöttének pillanatára vet fényt, hanem potenciálisan benne rejlik az író addigi munkásságában is. Ösztönösen megérezzük, hogy ez volt az a csúcs, mely felé talán tudatosan, talán tudattalanul törekedett, s erről a csúcsról vagy magaslatról kissé más színben látjuk régebbi műveit is. Először is felismerjük, hogy amit hajlandók voltunk a tehetség maximumának, az írói lélek zárt birodalmának tekinteni, a valóságban csupa forrongás és küzdelem volt, s csak a végső siker világánál tanuljuk meg igazán becsülni hatalmas terveit, erőfeszítéseit, művészi elégedetlenségét önmagával és műveivel szemben. Másodszor pedig megértjük, mélyebben és intenzívebben, mint eddig, hogy életszemlélete, gondolkodásmódja és stílusa - egyszóval maga az ember - csak kifejezőeszközökben, tapasztalásban, tanultságban, eszményeinek tiszta meglátásában fejlődött, szellemének alapképlete kezdettől fogva nem változott. Egy csíráról vagy gyümölcsmagról jóindulatúan vagy akár lekicsinylően is vélekedhetünk, de ha már a kivirágzott vagy gyümölcsöt érlelő fát látjuk, el kell ismernünk, hogy nem valami csodával, érthetetlen átváltozással állunk szemben, hanem szerves fejlődéssel, a csíra, a mag diadalmával. Az író megérkezett oda, ahol egy pillanatig megnyugodhatik. Ezen a napsütötte, széljárat, szabad fennsíkon talán úgy érzi egy percre, hogy további céljai már nem is az emelkedés, hanem a terjeszkedés, a birtokbavétel. Itt megszűnt a szándékos, életveszélyes emelkedők örö-