Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

dálatos örökséget, hogy mindig, mindenütt, mindnyájan magyarok vagyunk, hogy ez a föld és ez az ég, mely látszatra talán éppen olyan, mint minden más föld és ég, csak a miénk, a miénk volt, és kell, hogy mindig a miénk maradjon, hogy ez a föld a mi sorsunk, és a mi sorsunk ez az ég. Nincs közös emlék, tudás és szerelem, mely ehhez fogható lenne. Ez ébreszt bennünk önkéntelen visszhangot, valahányszor meleg nyári alkonyatban megpillantunk egy országúti nyárfást, hazaballagó nyájat, a környező hegyek és dombok édes-lágy körvonalait, vagy esetleg harangszót hallunk egy kis távoli faluból. Ilyenkor egy percre megállunk, körültekintünk, és szórakozottan hallgatunk: életünk, szülőföldünk, magyarságunk gyökerét érezzük. S most végül egy nevet kell még ideírnunk, azt a nevet, mely már régóta tollúnkra kívánkozik, ez a név: Arany Jánosé. A magyar lélek ethoszának, a sajátos magyar műveltségnek és életformának nagy klasszikusát nem is olyan rejtett szálak, hanem nagyon is érthető vonások és eszmények rokonítják A vas fiainak írójával. A nagyvárosba szakadt költő, kinek szíve „tüzesebben ver" az alföldi búzás szekér láttára, nemcsak írói elveivel és szándékaival, de rokon tárgyaival is okvetlenül magára irányítja figyelmünket. Az ő híres „epikai hitel"-e nem más, mint törekvés az epikai anyag minél teljesebb és megbízhatóbb dokumentálására, s ebben találkozik Kodolányi lelkiismeretes igyekezetével. Megegyezik kettejük felfogása abban is, hogy a történelmi magyarság arculatát a népi karakter érvényre juttatása fejezheti ki leghívebben. Egyek az ábrázolás mélységes ethoszában, realizmusában, erkölcsi komolyságukban, művészetük népi-nemzeti jellegében, nemes, tanító célzatukban, stílusuk érettségében, nyelvük archaizmusában s a nemesfémekéhez hasonló csillogásában. Arany éppúgy a magyar középkorból merítette néhány legkiválóbb művének anyagát, mint Kodolányi. A Toldi-trilógia éppúgy a nagy lovagkirályok korát idézi, mintd vas fiai. Arany a költészetben állított maradó emléket a magyarságnak - ahogy régen mondták „nemzetiségünknek" -, Kodolányi a regényirodalomban: nem kétséges, hogy egyforma hivatottsággal, erővel és művészettel. Ahogy a múlt században Arany adott a népi-nemzeti költészetnek klasszikus veretet: a mi korunkban Kodolányi hozta létre a XX. század népi irodalmának legjava termékét. Mindketten a múltba fordultak anyagért, ezzel is jelezték a hagyományok megbecsülhetetlen fontosságát a nemzet életében, s ezzel adtak példát, személyükben is, a hagyományteremtésre, és a hagyományok korszerű és kongeniális folytatására. így kell néznünk A vas fiait. Nagy irodalmi és történelmi tett volt ez: talán nagyobb, mintsem je4p± 70 '4*