Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

A jellemeknek, eseményeknek, országos és egyéni érdekeknek és sorsoknak, embereknek, férfiaknak és nőknek, szolgáknak és szabadoknak, magyaroknak, keleti és nyugati nemzeteknek, tájaknak és országrészeknek ez a roppant panorámája, harsogó drámája és meghitt költészete elképzelhetetlen volna, ha nem támogatná az író kongeniális nyelvi tehetsége. Ez a nyelv a tudományos képzelet és írói lelemény harmonikus alkotása. Ahogy ormánsági regényeiben a nép nyelvén beszélnek alakjai, A vas fiaiban és többi történeti művében, híven a korhoz, az egykorú magyar beszédet szólaltatja meg, olyan természetességgel, árnyalatossággal, férfias zengéssel, annyi erővel és lágysággal, hogy ez a beszéd már-már külön életet él, külön is élvezhető, mint a nyelv remekei, hajlékonysága, fénye és zenéje a régmúlt idők ódon zamatával keveredik; ez a nyelv számtalan íz, illat, szín és hang felejthetetlen és elemezhetetlen egységével gyönyörködtet. Ez a magában álló nyelvi vegetáció, melyhez hasonlóval magyar prózai műben addig nem találkozhattunk, kétségtelenül a könyv egyik legnagyobb értéke, csak azért nem mondjuk, hogy a legnagyobb, mert a klasszikus munkákat éppen az alkotóelemek hibátlan egyensúlya, egyforma tökéletessége jellemzi. Ilyen értelemben klasszikus, azaz mintaszerű műd vas fiai is, talán az egyetlen Kodolányi regényei között. Nagyobbat, mélyebbet, megindítóbbat nem egyszer írt még ezután is, tökéletesebbet azonban egyet sem. Mélység dolgában is kimagaslók e regény utolsó fejezetei; mikor az egyéni és országos viharok csapásai közt meggyötört és megszelídült parasztlegény gyalogszerrel hazafelé igyekszik, a könnyelműen elhagyott szülőföldre, és sorra felbukkannak előtte a gyermekségétől jól ismert szelíd baranyai táj képei, s az aggodalomtól, szégyentől és meghatottságtól összeszorul a legény szíve, mi is különös szorongás és megindultság rabjai leszünk. Erezzük, az író az élet legősibb forrásaival talál kapcsolatot. Hazamegy a legény, mert hát hova is mehetne? És dolgozik tovább, mert hát mit is tehetne? S ekkor váratlanul, és mégis ismerősen, a távoli múltból és egészen személyes közelségből, a könyv lapjain és lelkünk mélyén megcsendül egy hang, mindig erősebben, zengőbben, elnyomhatatlanul: az ösztönök s a tudat mélyéről, az elfeledett és eltemetett élmények és emlékek legalsó tárnáiból hoz hírt ez a hang, s mi akaratlanul is figyelni és emlékezni kezdünk. Elmosódott képek, fátyolos színek, sejtelmes hangok lebegnek körülöttünk, s lassan megértünk, újra megismerünk és forrón megszeretünk valamit: emlékeinkben a múltat, a múltban az örököt, az örökben a népet, a hazát, a szülőföldet, azt a drága titkot, azt a cso69 -4*