Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

pád-házi magyar uralkodó, királyi lélek, nagyúr és tökéletes, igaz férfi. Hibái emberi hibák, részben a nagy lélek „természetes rázkódtatásai", részben az erélyes, de hiányos emberismeretével gyakran melléfogó politikus érthető tévedései. Béla nemcsak jó király és becsületes ember, hanem igazi tragikus hős is, nem egyszerű áldozat, ki elhullik a nagy történelmi rostán, hanem tudatosan éli sorsát, le akarja győzni a roppant veszedelmet, szembeszáll a végzettel, és végül elbukik. Tiszteletet parancsoló, meghatóan küszködő, hallgatag, kissé melankolikus, nagyon emberi és tragikus alakjának megindítóan hű ábrázolása az író egyik legszebb teljesítménye. De felejthetetlenek a többiek is, valamennyien: a harcias érsek egyformán szemfülesen és becsületesen kívánja szolgálni egyháza és hazája érdekeit, és indulatos lényében a buzgó igehirdetőt egyesíti egy vakmerő condottiere katonai nagyvonalúságával és politikai ravaszságával; a nagyurak, ezek a kegyetlen, önző és okos farkasok, mintha Pázmány Péter valamelyik feddő szentbeszédéből toppantak volna elő: a sok vértódulásos arcú, háborgó, keménynyakú, vastag férfiú, ezek a jót és rosszat hasznukra fordító, pogánykodó mihaszna Herkulesek, harsogó, eleven színfoltok a jellemeknek ebben a nyüzsgő sokadalmában. Ez a regény plasztikusan megformált alakjaival is méltó párja Móricz Zsigmond Erdély című művének, sőt változatosságával és egyáltalán az egész mű eszmei gazdagságával, merjük állítani, magasan felül is múlja azt. De végre is ezek - urak és parasztok - a magyar élet ismert vagy aránylag könnyen felismerhető alakjai, életre keltésüket az író részéről ugyanaz a tapasztalat, rálelés támogatja, ami az olvasó élvezetét is olyannyira felfokozza, mintegy tárgyilag igazolja. A mongol hódítók ábrázolása során azonban szó sem lehet ilyen közvetlen tapasztalatról, Batu kánnak, s a többieknek, megdöbbentő hús-vér valóságát egyes egyedül az író teremtő képzelete magyarázza. Az a biztonság, természetes fölény, impozáns fegyelem, ami ezeket a keleti hatalmasságokat jellemzi, szinte egy fejjel megnöveli alakjukat, mintha ércből, nem szavakból öntötték volna őket. Megsúlyosbodik körülöttük a levegő, mihelyt színre lépnek, rémület tölt el bennünket, mintha mi is közöttük járnánk, hatalmukban lennénk. Kodolányi különösen fejlett érzéke a nagyság és a monumentális ábrázolás iránt ekkor mutatkozik meg először teljes egészében. A mongol világbirodalom lenyűgöző arányai, vezetői, ezek a félelmes, emberfölötti emberek, a támadó seregek - a romboló természeti erők kivédhetetlen borzalmait juttatják eszünkbe, mintha egy láthatatlan, értelmes kéz irányítaná a tűzvészt és égi háborút.