Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

rát", a segíteni kész idegen mezében jelentkeztek, - magyarul és röviden; a germán világ báránybőrbe bújt farkasaival, a nyugati civilizáció szemforgató, álszent haramiáival, kik segítség orvén is csak rabolnak - általában minden olyan elemmel, mely végzetesen idegen a magyarságtól, s válságos pillanataiban közömbösen vagy éppen kárörvendően magára hagyja. Ugyanaz a felismerés, ugyanaz az időtlen tanulság ez, amit már Zrínyi is megfogalmazott népi tömörséggel: „Akinek nem borja, nem nyalja". Nemcsak e részben, de minden tekintetben jól megalapozott párhuzam fedezhető fel a regény eseményei, jellemei és a mi korunk kísértetiesen hasonló problémái között. Ezeknek a párhuzamos helyeknek közös tanulságait az író mindig különös hangsúllyal fedi fel, de sohasem bántón, nyersen, céltudatosan, hanem mindig megokoltan, emberi és művészi megrendültséggel. A népi élet ábrázolása két területen nyilatkozik meg a regényben: a középkori ormánsági falu és a Nagyalföld kunjainak rajzában. Kodolányi két forrásból merít, a mai parasztság ismeretéből és a történelmi hagyományból, tehát a magyarság teljes, valamiképpen elérhető vagy kinyomozható néprajzából. Tanultsága, mágikus erejű képzelete, megelevenítő művészete itt képességei tetőpontján mutatja, ezen a téren senki sem versenyezhet vele az európai irodalmakban. E teljesítményével összehasonlítva az ilyen tárgyú, legsikerültebb munkák alkotói is tájékozatlan kísérletezők, jó szándékú műkedvelők csupán. Nemcsak a készen kapott anyagba lehel életet, hanem olyan új eredményekre is bukkan, melyeket csak később igazolt a néprajz tudománya, vagyis teremtő munkát végez nemcsak az ábrázolásban, hanem az ábrázolás anyagában is. Alkotó képzelete mindig lélektani, azaz biztos érzékkel tapint rá a népi közösségek szimbólumkincsének jelentős, de csak avatott kézben megnyilatkozó titkaira, úgy olvas a népi jelképrendszerből, mint nyitott könyvből. Most figyelhetjük meg első ízben azt a - jobb szó híján - démonikus adottságát, hogy a népnek, az ősi műveltség hordozójának igen egyszerű, de roppant jelképvilágát, a érzék fölötti igazságoknak költői, művészi formákban és szokásokban élő kis kozmoszát a talányok önkéntelen és rögtöni megfejtésével együtt vérében, idegeiben, agysejtjeiben hordja. Ezt a tudását adott alkalommal az ábrázolás, a lélektani megokolás parancsára bármikor érvényesíteni tudja olyan sugallatos erővel, hogy olvasói teljes bizalommal és meggyőződéssel követik. Ennek a bizalomnak, öntudatlan helyeslésnek az a magyarázata, hogy érezzük az ábrázoló és az ábrázolt anyag tökéletes egységét, azonosságát, szellemi-vérségi kapcsolatát. Erezzük, hogy aki a boszorkányt, a va-