Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

művészi szerkesztés arányérzékkel megformált keretei között sorra elvonulnak szemünk előtt, egy sokra hivatott író első igazán nagyszabású alkotásában. Tárgya: a tatárveszedelmet megelőző esztendőkben, IV. Béla uralkodásának idején, három ormánsági legény egy balul sikerült leányszöktetési kísérlet után menekülni kénytelen hazulról, világgá szalad, ki erre, ki arra. Egyik a királyi udvarba kerül, s a nagyurak cselekedeteinek lesz akaratlan szem- és fültanúja, a másik az alföldi kunok közé keveredik, megtelepszik közöttük, majd újból elkapja az országos események sodra, részt vesz a muhi csatában, s annak szerencsétlen vége után, tékozló fiúként, visszatér szülőföldjére. A harmadik legény, afféle középkori Kakukk Marci, kóborlásai során a „közvéleménnyel" ismerkedik, egyik nemesi udvarházból a másikba veti a sors, és közben jól megfigyelheti a központosító királyi törekvések ellen szövetkező nemzetségek cselszövését. Ok hárman a magyar népi ethosz megtestesítői, a paraszti életerő, találékonyság, humor, talpraesettség jeles figurái. E leleményes Odüsszeuszok változatos élményeinek eleven keretébe ágyazza az író a regény nagy központi eseményét, egy magyar Iliászt, valódi hőskölteményt, a világhódító mongol hadak s a harcban szükségképpen elbukó magyar seregek tragikus küzdelmét. Ebből az egészen rövidre fogott tartalmi beszámolóból láthatjuk, hogy a mű tárgyából szinte önként következik az írói mondanivaló három sarkalatos tétele, oktatói-művészi gondolata: a nép (a parasztság) a nemzettest legfontosabb, alkatilag legegészségesebb, leginkább életképes, fenntartó szerve. Vele szemben, s csak igen ritkán vele szerves egységben, a széthúzó, elvakult önzésében a vezetésre voltaképpen jogosulatlan nemesi réteg s az uralkodó osztály közvetlen környezete, egy privilégiumaihoz a legválságosabb időben is makacsul ragaszkodó maroknyi kisebbség, mely nem képes feltartóztatni az országra zúduló veszedelmet. Ugyanakkor a példásan fegyelmezett, nyugati szemmel már-már megdöbbentően öntudatos és egységes mongolság, a gyűlölt és megvetett „tatárok", a jól szervezett, hagyományaihoz hű Kelet töretlen népi erőit a világhódítás roppant céljának szolgálatába állító hatalmi szervezet fölényesen, csaknem játszva söpri el útjából a tájékozatlan, fennhéjázó, széthúzó, a saját hibái és urai által szétzüllesztett nyugati keresztény - köztük magyar - népeket és seregeket is. Ehhez járul még az írónak egy igen fontos észrevétele (több ez, mint észrevétel, figyelmeztetés is), hogy a magyarságnak történelme folyamán elsősorban nem azokkal gyűlt meg a baja, kiket hivatalosan ellenségeinek kiáltottak ki, hanem sokkal inkább azokkal, akik a „ba-