Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

nem kerülhette el az a figyelemreméltó tény sem, hogy mennyi rokon vonás, sorszerű egyezés fedezhető fel a magyar középkor és a mi korunk között. A legmagasabb célra tört, amit a történelmi regény műfaja egyáltalán elérhetővé tesz: egyformán szoros lelki kapcsolatban a múlttal és a jelennel, a rajongó szeretet és a megtéveszthetetlen kritika hangján, mindig és azonnal a lényegre tapintva, nem megkövült állapotban, hanem a valóságos élet örök mozgását, drámaiságát szuggerálva, a magyarságnak teljes és hű képét alkotta meg. Ezek a művei nemcsak regények a szó megszokott, irodalmi értelmében, hanem magyarságunk maradandó dokumentumai is, egyenrangúak bármely hiteles történeti kútfővel Ez az oeuvre valóságos ajándék a nemzetnek, a magyar életnek, a magyar jellemnek, a magyar történelemnek enciklopédiája és kincsesháza. Egyformán szól mindenkihez: a tudós és a naiv olvasóhoz, a honihoz és a külföldihez, ellenségeinkhez és barátainkhoz. Kodolányi történeti műveiben ez a szó: magyar, többé nem elvont, szótári, tudományos fogalom, melyet bárki tetszése szerint magyarázhat, - hanem kézzel fogható, félreérthetetlen valóság, mint a mindenkori élet legközvetlenebbül, legforróbban, legintenzívebben átélhető jelenségei. Várkonyi Nándor jól látja, hogy ha Kodolányi régebbi és újabb munkáit vizsgáljuk (a történelmi regényeket), akkor „űz újakban alig mozdult meg valami teljesen új lelki vagy szellemi anyag". Mégis, a történelmi tárgyú művei nemcsak nagyobb arányaikkal, vagy éppen tárgyukkal különböznek a régiektől, hanem más, lényegesebb vonásokban is: ahogyan a rengeteg erdők különböznek a magányos fáktól, a folyamok a patakoktól, a hegyek a domboktól. Látszatra a mennyiségi változás hoz létre minőségi változásokat, a valóságban a lélek természetes növekedése párosul egy felnőtt képzelet „teremtő fejlődésével", s „eget kér" magának, túl a mindennapi kicsinyességek fárasztó és meddő laposságain. A lélek nagykorúvá lett, személyes emlékeinél jobban foglalkoztatja a faj emlékezete, a történelem. Tatárdúláskori regénye, A vas fiai, e nemben „a legrégibb és a legjobb". Ez a műve érzékelteti legpregnánsabban, amit e bekezdésben mondottunk az íróról: most már nem egyes hangszereken játszik, hanem valamennyin együtt. Valódi concerto grosso, valamennyi érzékünket, képzeletünket, tanulságunkat egyformán igénybe veszi, foglalkoztatja, csiszolja és gazdagítja. Az egykorú és örök magyar élet minden jellegzetessége, szokása, erkölcsei, tipikus alakjai, a nemzeti és egyéni élet eseményei, jellemei, bonyodalmai, roppant szövevényességükben, ellentmondásaikban, ugyanakkor eltéphetetlen, megindító kapcsolataikban, a