Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kacs áhítattal, olyan szigorú szerkezettel, olyan kielégíthetetlen sóvárgással kereste magában az eltűnt gyermeket, mikor olyan keserűen mondott ítéletet a szeretet és boldogságvágy ostoba és cinikus gyilkosai fölött. Akkor még nem tudta, hogy mindez - a Paradicsom élménye éppúgy, mint a megaláztatás és igazságtalanság - nemcsak keserves megpróbáltatás, hanem szükségszerűség is volt. A boldogság, a teljesség, a harmónia keresése csak abban a lélekben válhatik tudatossá, programszerűvé, melyet a Sors olyan brutalitással fosztott meg mindettől, hogy egy életre szóló élményanyagot halmozott fel áldozatában. Kodolányi nemcsak lázad, tanítani is tud: korán, a Feketevíz epilógusában már olyan megoldást sejthetünk, mely később mindig tudatosabb lesz, az elszakadást, a kivonulást a mesterséges korlátok világából egy szabadabb, igazibb, aranykoribb valóságba. Ettől kezdve mi is tudatosan, fokozott figyelemmel kísérjük majd ezeket a megoldásokat, műveinek e gondosan megalapozott s művészien felépített záró szakaszait, s látni fogjuk, hogy nem egyszer éppen a művek lényegébe pillanthatunk be általuk. Mikor általános igazságként, mintegy elvben kimondottuk, hogy milyen örök-emberi és művészeti törvénynek engedelmeskedett kezdettől fogva (az Én megismerése, aranykori nosztalgiák stb.), közvetlen, ha úgy tetszik, gyakorlati okokat is felsorolhatunk: tanító, okító szándéka, pedagógiai ösztöne, egyéni tanulmányai, oknyomozó hajlama mind szerepet játszott abban, hogy érdeklődése a nemzeti múlt felé fordult. Nemcsak politikai s érzelmi okokból vonzódott az Ormánság népéhez, hanem valóságos tudósa és értője lett e népnek, nemcsak jelenét, hanem múltját is tövére-hegyére megismerte, s olyan tájékozottságra tett szert az egész magyarság népi alkatának, történelmének, problematikájának ismeretében, hogy szakembereink is bízvást tanulni járhattak volna hozzá. Kodolányi korának egyik legképzettebb s legmagyarabb írója lett, magyarság és műveltség egységbe forrott benne össze. Akik műveletlenségét, parlagiságát emlegették, nem tudták mit beszélnek, s nemcsak rosszindulatukról tettek tanúságot, hanem végzetes ostobaságukról is. (Általában Kodolányi publicisztikai munkásságának javarészét olyan vádak visszautasítására és cáfolására fordította, melyek már ma, az író életében is értelmetleneknek, hazugoknak, cáfolásra sem érdemeseknek tűnnek fel). Nem kétséges, ha az íróban több türelem, kevésbé heves temperamentum lakozott volna, a vádak maguktól megdőltek volna, s a jövőben rosszakaróinak veresége sokkal nyilvánvalóbb és tökéletesebb lenne, mint amilyen lesz így, mint amilyen teljes már ma, alig tíz-tizenöt esztendővel a nagy harc lezajlása után.